Küzdelmem a rákkal, kétgyermekes édesanyaként

22 éves koromban vesztettem el az édesapámat. Ekkor kezdődött minden. Ekkor volt 5 hónapos a kislányom. Elkezdődött a rémálom. Aranyér, mely mindig vérzett. Voltam vele orvosnál rengetegszer, de senki nem küldött tükrözésre. Kaptam kúpot, krémeket. Ideig-óráig hatott, de nem múlt el. Aztán nem is foglalkoztam vele, pedig kellett volna. Ha az orvosok nem, hát nekem. De hát miért is gondoltam volna a legrosszabbra. RÁK? Nekem, ugyan már. Hisz 27 éves vagyok. Nem törődtem vele. Megvéd a fiatalságom, és különben is, nem törvényszerű. Ezt követte 7 év pokol, Édesapám elvesztése miatt mély depresszióval, és pánikbetegséggel éltem nap mint nap. Sokszor voltam a szakadék szélén, élni sem akartam, de ő visszahúzott mindig. A kislányom tartotta bennem a lelket, Ő adott erőt, de nem eleget ahhoz, hogy kimásszak minden rossz lelki betegségemből. Nem bírtam feldolgozni apukám elvesztését. Ma már tudom, ezen semmilyen gyógyszer nem segít, ezt is magunkban kell lezárni.. Elengedni szeretteinket, mert belebetegedünk.. Bármennyire is fáj az elmúlás, nem tudunk vele mit kezdeni. Csak elfogadni. Elengedni kiket szívünkből szeretünk. Szeretlek, Apu. Örökké hiányozni fogsz. 51 évet élt...

Eltelt 7 bús év, aztán terhes lettem kisfiammal. Az élet újra szép lett. Voltak céljaim, terveim. Eldobtam minden gyógyszert, mindent. Érted kisfiam. Mert érted bármire képes vagyok. Akárcsak kislányomért. 2008. január 4-én megszületett kisfiam. 1 hónap múlva kiderült, beteg. Glaucoma. Zöldhályog. És csak imádkozhatunk, hogy sokáig lásson. A Jó Istenben bízunk, hogy még nagyon-nagyon sokáig fog látni. Nem bírtam feldolgozni, hogy beteg.. Nem bírtam elfogadni. Rengeteget sírtam, zokogtunk párommal együtt.. kerestem a hibákat, a sok megválaszolatlan kérdés. Miért?

Mit rontottam el? Miért lett beteg a szeme? Miért? Persze minden lelete negatív volt, én nem hibáztam semmiben. Csak a gének. Ükszülői ágon volt ilyen beteg.. A mai napig nem is tudom, a mai napig nehéz erről beszélnem. Hogy csak a hit, a remény, ami ezzel a betegséggel felvehető. Túl vagyunk a 19. altatásos vizsgálaton is vele, ebből kettő másfél órás műtét volt. Amikor az altatógáz dől a kis tüdejéből, szinte "élettelen" állapotban adják kezünkbe a kisbabánkat. Az altatások előtti órákig tartó éhezés. Minden alkalommal. Szörnyű érzés. De ilyenkor arra gondolok, másoknak sokkal rosszabb.. És hálát adok, hogy nekünk úgymond csak ennyi van. Szóval teltek a hónapok, én a padlóra kerültem lelkileg. Kislányom ekkor 5 éves volt, kisfiam pedig 8 hónapos.

Egy nap arra keltem: el kell mennem orvoshoz. Baj van, éreztem, tudtam, hogy nagy a baj.. A belső hang súgta nekem, menj el. Nem lesz baj, ha elmész. Csak menj.

Elmentem magánúton orvoshoz, majd tükrözések következtek. Kiderült: vastagbélrákom van.. Hogy mit éreztünk férjemmel? 27 évesen, két kisgyermekkel a hátam mögött? Hogy nem veszik komolyan az embert, mert aki fiatal, az nem lehet rákos. Ez a mottó. De az ma már nem igaz. Egy világ omlott bennem össze.. És a páromban is. Hogy itt hagyom őket. Elmegyek. Örökre. A másodperc egyetlen töredéke alatt átértékelődött bennem minden, mit addig gondoltam, s éreztem megváltozott. ÉLNI AKARTAM, A GYERMEKEIMET FELNEVELNI, BOLDOG SZERELMES FELESÉGKÉNT, ÉS MÉG BOLDOGABB ÉDESANYAKÉNT ÉLNI.

Megműtöttek, pontosan egy éve ennek, 2008. december 1-jén. Kivettek belőlem minden rosszat. Ezt 4 kemoterápia követte. Megjártam a poklok poklát Iszonyatos érzés. De a családom, a jó barátok mellettem voltak, és segítettek nekem, nekünk. Amit talán soha nem tudok meghálálni nekik. Életem párja mellettem volt mindenhol.. fogta a kezem, miközben a kemot kaptam, támogatott, mikor már nem bírtam állni sem a fájdalomtól. Ott volt, mikor kitoltak a műtőből. Velem volt mindig és mindenkor.

Szeretlek Szerelemem. Ő az, aki mellett meg akarok öregedni. Hogy egy szép napon öreg, fehér hajú asszony legyek. És elmondhassam, nekem van a legdrágább férjem a világon. A gyerekek csak annyit láttak a kemoterápia alatt, hogy anya megint rosszul van.. Kislányom már felfogta a dolgokat. Tudta, ez a sok rossz, a sok nélkülem töltött napok, esték, éjszakák, mind-mind azért vannak, mert ha anya nem megy, akkor meghal. És akkor a csillagokhoz kerül, mint a nagypapája, az édesapám. Hősiesen vette az akadályokat. Kisfiam kicsi volt, ő sok mindent nem fogott fel belőle. Ma eltelt már egy év. Minden leletem negatív. Majd most 20-án megyek megint, kontrollra. Hiszem, tudom, minden rendben lesz. Még nagyon-nagyon sokáig, mert fel akarom nevelni a gyermekeimet és sokáig akarok boldog feleség, édesanya lenni. Mert nincs ennél szebb dolog az életben. Ma már nincs depresszió, sem pánik, sem rák... mert élek, és az élet egy ajándék, egy csoda, életünk csak egy van. Ne pazaroljuk el, és figyeljünk testünk minden jelzésére és a belső megérzésre. Még akkor is, ha fiatalok vagyunk.. Egy édesanya, aki 27 évesen megjárta a poklot…és úton van. A gyógyulás útján. És célba fog érni. S a célban gyermekei, és családja várja.

Amióta írtam ezt a cikket még a régi regisztrációmról, eltelt két év... Két, küzdelmekkel teli év. Kicsi fiam jól van. Volt azóta még egy műtétje. A jó szemét is meg kellett operálni. De azóta jó a szemnyomása. És azzal a szemével jól lát. A bal szemével nem lát jól. Alig valamit. Még nem tudja megmondani, mit. De a szemnyomása jó, és ez a legfontosabb a világon. Mert ha felmegy neki, az károsíthatja a látását, és vakuláshoz vezethet. De erre nem gondolunk, mert akkor is látni fog nagyon-nagyon sokáig. Ez az örökös bizonytalanság az, ami felőrli az embert, de ha másképp kezeljük magunkban, akkor boldogok lehetünk. Kemény, nagyon kemény. És nagyon fájdalmas egy szülőnek, amikor a gyermekeink betegek...látjuk a szenvedéseiket és tétlen kell végig néznünk az egészet, rábízni az orvosokra, az altatóorvosokra, akik elviszik immár 31. alkalommal is az én kicsikémet altatásos vizsgálatra. Sajnos ezt nem lehet másképp, mert fájdalmas, és még kicsi. Most ovis lett a kicsi Drágám. Nagyon jól viselte. Egyetlenegy sírás volt. Nagyon okos, és nagyon alkalmazkodó típus. Olyan, mint kicsi lányom. Egy kincs mindkettő. Ez a legcsodálatosabb dolog az életben! Hogy szülők lehetünk.

Én jól vagyok, úton...lassan, de biztosan. December 1-jén lesz a harmadik születésnapom! Már 3 éve lesz, hogy megműtöttek. 3 éve lesz, hogy a a férjemnek azt mondták, két hónapom van vissza és itt hagyom őket, az akkor 8 hónapos és 5 éves gyermekeimet. De a Jóisten és Édesapám odafentről velem volt, vigyázott rám. Hétfőn voltam kontrollon, tumor marker vérvételen és minden rendben van. Az értékek jók! Legközelebb januárban lesz CT, és tükrözés. De állok elébe, hisz csak jó lehet! Nem lehet másképp! Nekem itt van dolgom, a családommal, akiket imádok és csak értük élek. A kontrollok nagyon megterhelőek, de túlélem, és emelt fővel távozom róluk, mert miközben tart egy-egy vizsgálat, én nyugodt vagyok, imádkozom és érzem azt a mérhetetlen szeretetet, amit adtok nekem itt a Hoxán.

Ti, a családom és a barátaim. Nagyon sok erőt kapok tőletek, amelyet, míg élek nem felejtek el nektek soha! Nagyon kemény, de menni kell...csinálni, és soha nem feladni.

És megfogadtam, amikor letelik az 5 év tünetmentesség, és végre gyógyultnak leszek kikiáltva, akkor elmegyek mindegyikőtökhöz, és egy hatalmas öleléssel átadom nektek mindazt a hálát és szeretetet amit ti adtatok nekem az 5 kemény év alatt!

És jöhet a kisbaba...nagyon szeretnék még egy kisbabát. Ez hajt előre nap nap után, és hogy a gyermekimnek, a családomnak szüksége van rám. Köszönöm szépen, hogy végigolvastad.

Napsugár