Megemancipált világ negyven év felett

Ha szóba kerül, viccesen azt szoktam mondani „engem csak megemancipáltak”, de azt hiszem, ez a kifejezés sokat elárul. Szeretek Nő lenni! Igenis, egy férfi udvaroljon, a tömött buszon adja át az ülőhelyet, amit akarok remélni, hogy a női mivoltomnak szól és nem a koromnak, kedveskedjen virággal, nyissa ki előttem az ajtót, és legfőképpen, bókoljon (és én úgy teszek, mintha elhinném, hogy őszinte és nem csak udvarias) de legyen kedves velem!

Mindannyiunknak vannak elvárásai a férfi nemmel szemben, közben mi magunk vesztünk el egy olyan kemény világban, hogy lassan elfelejtjük, hol a helyünk a „szebbik nem” megfelelőjében. Kemény világban élünk, anyagi bizonytalanságban és magas elvárásokkal szemben. Egy nő elvárhatja, hogy egyenrangú félként tekintsenek rá a pasik, de ezért újra és újra szembesülünk azzal a ténnyel, hogy állandóan bizonyítanunk kell, sőt, tisztelet a kivételnek, de úgy gondolom, hogy sokan mi nők többet teszünk le az asztalra, mint férfitársaink. Az, hogy ki mennyire tud helytállni ebben a rohanó világban, nagyon sok mindentől függ, de az biztos, hogy a lelkünket sikerült megkeményíteni, és ilyenkor kicsit ironikusan a szőke nős megjegyzések jutnak az eszembe, hogy néha nagyon szeretnék én is olyan kedvesen egyszerű lenni, és csak rácsodálkozni erre a világra!

Szóval a baráti csevegés alatt rádöbbentem, hogy bár csak alig több mint négy évtizede élek a Földön, mintha más dimenzióban nem is itt éltem volna húsz évvel ezelőtt, hanem valami más világban! Anno a férfiaknak volt egy cinikus szólásuk (nem tudom, ezt használják-e még), hogy kétféle nő van, az egyik szeretőnek való, a másik feleségnek, az igaz, hogy nekik mindkettőre szükségük van. Hát most azt hallom, és tapasztalom az ismeretségi körömben, hogy már csak egyféle nő van, hiszen a férfiak akarták, hogy „összegyúrva” megkapjanak minket, viszont most épp a férfinép az, aki ettől megretten, és nem érti! Kétségbeesve panaszkodnak, hogy a nő „csak azt akarja” és anyagiasak lettünk, de ki foglalkozik az ő lelkükkel?!

Hát érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon miért alakultak így a dolgok, és igen, én vallom, hogy nem ítélkezhetnek! Egy nő a mai világban talpraesett, kemény, célratörő, és baromi fáradt! Mások a normák, mint régen, és azt hiszem kedves nőtársaim, beelőztük a férfiakat…

Viselkedésben is. Ha kell, az asztalra csapunk, vagy épp felemeljük róla a poharat, káromkodunk (tisztelet a kivételnek), és vadászunk, bár legfőbb vágyunk az, ami keveseknek adatik meg, hogy ’csak’ az otthon melegével foglalkozzunk, gyerekeket nevelgetve a legfőbb problémánk az legyen, hogy mit főzzünk?

Hát ez már nem így van! Dolgozol egy vagy két műszakban, egy vagy két munkahelyen, húzod az igát, közben már túl vagy egy váláson, vagy kettőn, a rezsin agyalunk, és a holnapi napon, miközben az elvált nők táborában naponta új jelentkező éli meg keserűen a csalódását!

És innen kezdődik igazán a szélmalomharc, hogy a következő partnered miként fog tekinteni rád, szeretőként vagy társjelöltként, és te miként mersz majd közel engedni magadhoz bárkit? Szeretőként vagy társjelöltként? A televízióban volt egy riport műsor, hogy a mai nők túl (?) rámenősek, a férfiak egy része épp ennek köszönhetően kisebbségi komplexusokkal küzd, akár a potencia zavarig vágyik arra, hogy gyenge, törékeny hölgyét megtalálva bizonyíthasson, miközben azzal szembesülnek, hogy (állítólag) nekünk csak a szex kell és más semmi.

Hát, ha ez így is van, lehet ezért okolni bárkit is?

Megkeményedett a lelkünk. Vagy legalább is ezt akarjuk elhitetni önmagunkkal és a külvilággal is!