Megemancipált világ negyven év felett (beszélgetés)

Szia :DDD

Kössszi :)

remélem, az a csaj...

már amikor net közelben vagyok :/

várom a véleményed a cikkről :)

Jelszó REMANCIPÁCIÓ..... talán segít.

Mi lett a férfiakkal, mi lett a nőkkel, mi lesz fiainkkal leányainkkal, mi lesz velünk, belőlünk? Pár száz év múlva talán nem lesz energiánk! Nagy veszély? Lehet. De mit is várunk gyermekeinktől ? Önérvényesítést.

Lányom (12-éves) minap lekéste a buszt mert barátnőivel hárman a fél városon át követtek (saját szava "űztek") egy fiút aki egyikőjüknek "bejött" és kérdem ha elkapjátok mi történik ? Az illető lány megközelíti és közli vele a tényt , hogy "bejön" ezen túl már az ő dolga mit tesz elfogadja-e, de gyorsan döntsön mert a lányok ugye nem nagyon tudnak várni.

Pár nap múlva keresnek valaki mást ha ő béna!

Soha nem gondoltam volna hogy ezt fogom mondani hogy "bezzeg az én időmben", de most mondom.

Tudjátok ez valami fantasztikus mennyire más az élet mint amit bele szeretnének egyesek gondolni, én az egymás leszólásában ilyen durvaságot eddig nem tapasztaltam, itt akarják a fogyatékkal élők antiszociális hátterűek elfogadását erőltetni, amikor iskolás gyermekeink egymást és talán önmagukat sem tudják elfogadni?

Kicsit elkalandoztam, a férfiakat és nőket az édesanyák fiaiból nevelik a nők, és úgy látszik a mai nővé váló lányokra ez a nevelés másként hat.

A gyermekek feladata az ősök hibáit kijavítani.

Az emancipáció helyes gondolat viszont emberek vagyunk tudjátok az óvodában is pillanatok alatt feláll a rangsor amit a kedvezményezettek minden eszközzel megvédenek.

A mai technikai fejlettség nagyobb aktivitás mellett talán kényelmesebb életet biztosíthatna az embereknek, persze a technika nem társadalmi célokat szolgál hanem a tőkét (ja persze el is felejtettem hogy ma már nincs szocializmus).

bla..bla..bla...

(bocs...)

Én is elmultam már negyven és egyet értek veled kedves változó abban,hogy a férfiak egy nagyobb része elfelejtett udvaris lenni.Ahol lakom az egyik férfi lakótársam úgy megalázott nem csak mint nőt,hanem mint embert is.Mindez egy lakógyűlésen történt,ahol a közösség évvégi beszámolót tartott,ahol megvitattuk az elöző év

az idei évben a teendőket.Mivel én két éve lakom csak a házban Ő meg már több éve ezért neki több joga van velem orditani és nem számított,hogy én azt kértem tőle,hogy legyen szíves ne ordítson mert senki nem süket.Hogy ha mást nem akkor csak azt vegye figyelembe,hogy nő vagyok és adja meg a tiszteletet,erre azt válaszolta őt ez egyáltalán nem érdekli.De nem csak ez az egy eset történt velem több példát is tudnék mondani.A lényeg az,hogy kevés az emberekben a tisztelet sok a gyűlölködő beszéd és ez meglátszik a minden napi

kapcsolatokban ugyanúgy,mint az élet minden területén.Nincs az emberekben Isten ismeret azt gondolják,hogy ez csak egy vallásos cselekedet,pedig sokkal több annál erkölcsi,

szellemi érték,életforma,szeretet.A Biblia egy csodálatos tanítást,életet adó könyv nem véletlenül hívják könyvek könyvének.Többet kellene

forgatni és tanulmányozni,hogy a fiataloknak legyen

tartása és megelőzni kéne a bajokat,nem bele menni

és éveket tölteni azzal,hogy kijavítsuk azt amit

rosszul csináltunk.Kevesebb energiánk menne el haszontalan dolgokkal,ezzel nem azt akarom mondani

hogy én tökéletes vagyok,hanem azt,hogy kisebb a

fájdalom,ha tudatosan,célirányosan és felkészülve

minden eshetőségre,hittel teszem a dolgom és örömmel.Szeretem azt amit csinálok és ezt ki is fejezem,nem állarcot hordok,hanem mindig tanulok

a más hibájából is,hogy én ne kerüljek bele.Ha ezt felelősségteljesen vállalom akkor nem lesz meglepetés a számomra,mert tudom,hogy én tehetek róla,mert tudtam mit miért teszek.Hit,remény és szeretet nélkül ugyan lehet élni,de nem érdemes.

Mindent szabad nekem,de nem minden hasznos.

Én például tegnap úgy leptem meg a kedvest, hogy este egyszer csak megjelentem a nappaliban egy lavor meleg vízzel :))) és csak lesett, hogy az előbb még nem volt semmi bajom :DDD láttam a tekintetében, hogy ajjajajj van kérdőjellel :DDD Simán lekaptam a zokniját, és beletettem a lábait és megmaszíroztam. Vagy fél órát simikéztem a csülkeit :DDD meglepődött és egyben láttam rajta, hogy baromira jól esett neki, már eleve a gondolat is...

Aztán egyszer háááátha ő is lekapja a zoknimat (?) :DDD

:( igen, az a bajság, amikor egy kapcsolat "rutinná" válik...

Minden elismerésem azoké, akik gyerekeket nevelnek, mert a szülés utáni pillanattól ez 24órás meló és ügyelet, hatalmas felelősséggel...

Kevés pasi látja ezt, de nem is ez a gond, mert mi, nők, anyák, ezt terészetesen tesszük és nem az elismerésért! Viszont a gáz ott kezdődik, amikor a párunk már nem a nőt látja bennünk, csak az asszonyt, a gyerekei anyját, és ezzel kilőve a romantika.

Egy házzasság akkor működik jól, ha a szerelem szeretetté és kölcsönös tiszteletté alakul, de sokszor csak elmúlik :(

Én három gyerekkel átéltem ezt, lila ködöcskén keresztül tettem lelkesen a dolgom, amikor egyszer csak kiderült, a férjemnek viszonya van :((( a romantikát, a "kihívást" már más nőnél kereste. Nem mondom, hogy ezért egyértelműen ő okolható, de a lényegen nem változtat, végül is nem a családját választotta :( Már régi történet, és túl vagyok rajta, viszont amikor egyedül maradtam, az nagyon nehéz volt! Jelzáloghitelt kellett felvennem, hogy kifizessem a 'jussát" és kiskamaszok mellett 2-3állást elvállalnom, hogy helytálljak :(

A cikk egyébként innen ered, hogy mennyire átértékeltem a dolgokat, mindent! De ez most hosszú, és már nem ez a lényeg...

Ha szereted a párod, lépj, mielőtt a 'dögunalomba' billentek, és próbálj te a kedvére tenni :) nyaldoosuk a lelküket és az egojukat, hátha utána megtérül :)

Van füle is meg farka is. :-). Nem csak ő nem becsüli meg-illetve talán tiszta pillanataiban igen-, de a világ sem. Szinte mentegetőzni kell, hogy mi jogon lopom itthon a napot.

Valahol a vízzel együtt kiöntjük a gyereket is. Hiszen az ilyen esetekben, a férfiak fejében az van, hogy az ő feladata az anyagi biztonság megteremtése, vagy pusztán a harc a létért. Ezért feláldoznak mindent. És ha azt mondjuk, kevesebb is elég, de szükségünk lenne egy kis törődésre, akkor jön a férfibüszkeség, hogy de ő ezt vállalta, és neki ez a feladata. És a büszkesége sem engedné, hogy ennél lejjebb adja. Csak könnyebb a családra fogni, mint beismerni a becsvágyat. Az értetek teszem jobban hangzik, mint a munkamániás vagyok. És az ilyen lelkületű, beosztású emberek otthon sem tudnak kilépni. Hiszen lehúzza a napi 12 órát, majd valahogy le kell eresztenie. Valahogyan le kell csendesítenie az elméjét. És ebbe nehezen fér bele egy nehezen kezelhető gyerek, vagy egyéb munkán kívüli probléma.

Nem hinném, hogy úgy értékeli, hogy helyette is helytállok. Hiszen ha nincs itthon, akkor is épp azt csinálom, mint azt, amikor itthon van. "Ne gondold, hogy nekem élmény ilyenkor hazajönni. Beszélgetsz velem?".

A megoldást nem látom, csak most nehezebben viselem. Majd elmúlik :-). Régebben eljártunk randizni. Aztán abbahagytuk, amikor rutinná vált, és a beszélgetések elcégesedtek.

Szia Bernadette :)

Tulajdonképp pont arról beszélsz, amiről a cikk íródott...

Azokról az elvárásokról, amiket a világ, a környezetünk, a családunk vagy mi magunk támasztunk, és arról a mókuskerékről, amiből nem tudsz kiugrani...

A cikkben arról írtam, hogy nem mi kértük, de így alakult, a "keménység" velejárója a rohanó világnak, kérdésem az lenne, hogy a párod mennyire becsüli meg a 24órás ügyeleti helytállásodat? Mert te ugyan úgy dolgozol, mint azok az asszonyok, akik esetleg három műszakban hajtanak, ki így, ki úgy próbál küzdeni a "megfelelésért" a boldogulásért vagy a boldogságáért.

A férfiak nagy része elsiklik ez felett, nekik az "otthon lét" nem munka, de ami a leginkább bosszantó, hogy az évek alatt elfelejtik, hogy egy NŐ a párjuk. Már csak az "asszonyt" látják és azt is természetesnek veszik, hogy minden meg van oldva körülöttük...

NEM vagyok férfigyűlölő :DDD tévedés ne essék, és főleg nem akarok a pasik felett pálcát törni! Ők ugyan úgy nem tehetnek arról, hogy mennyit változott a világ...

A cikkben arra akartam kitérni, hogy bár senki nem okolható, még is, lehet e ezen változtatni (?) hogy a női (gyengéd és gyengédségre vágyó) mivoltunkat megőrizzük?

Hajtasz, igyekszel, kézben tartod a dolgokat a "bermudahárömszögben", és a kérdés:

apa az üzleti vacsi után meglep téged egy kis kedvességgel, hogy addig helyette is helytálltál?

Hümmm

Tudom, ez az a kérdés, illetve eleve a gondolatmenet, amire nincs válasz, mert nem egyformák az emberi sorsok, de azért elgondolkodtató...

Nem panasz, és nem kell mártíroknak lennünk, és hősökké avanzsálnunk, csak épp (és ez az én érzésem) annyira jó lenne, ha a társunk (és persze mi is kölcsönösen) arra törekednénk, hogy a mindennapi romantikát visszacsempésszük a kapcsolatainkba, ne legyen természetes, hogy a párunk velünk van, lássuk meg a kihívást mindennap, hogy a szeretteinket hogyan tudjuk maximálisan megbecsülni...

Na most aztán lehet, hogy ennek se füle, se farka :))) de remélem értitek, mit akartam kihámozni a gondolatból :)

A lényeg, hogy mindnyájunknak kívánom a csalódásmentes boldog mindennapokat, hogy minden nap érezhessük, fontosak vagyunk a másiknak, és nem csak az elvégzett rutinfeladatok v. segítség miatt, hanem mert az igazi Társat látják bennünk, a NŐt, akit bizony kényeztetni kell(ene)!

Félre ne érts, csak egy vicces szófordulat, semmi negatívot nem akartam vele közvetíteni. Olyan, mint a bébicsősz. Csak a sitter-hez nekem a sintér jobban hasonlít képileg.

Nehogy azt gondold, hogy lebecsülöm, vagy nem tartok őket értékesnek. Hozzám egy középkorú hölgy szokott jönni, ha nagyon muszáj, és igazán kedvelem. És a gyerekek is nagyon szeretik. És nagyon megnyugtató, hogy van valaki, akiben megbízom, és hívhatom, ha szükségem van rá. De azt gondolom, egy 5 és egy 9 éves éves gyereknek nem rá van szüksége napi szinten minden este, még ha nagyon kedves is. És én se akarnám, hogy ne én legyek az első, akihez fordulhatnak. Mondjuk megfizetni se tudnám.

A gondoskodás meghálálja magát. És nagyon gyorsan nőnek a gyerekek, néhány év és nem lesz már rád ennyire szükségük.

A 8-10 óra munka nagyon sok, én kiegyeznék mondjuk a 6 órás munkaidővel, ami a tőlünk nyugatabbra fekvő országokban eléggé elfogadott a gyerekes anyukák részéről. Ha majd a legkisebbem is lesz kb 10 éves, akkor tudnám elképzelni, hogy teljes munkaidőben dolgozzak. Addigra már elég önálló, hogy eljárjon haza vagy a plusz órákra egyedül. De addig szüksége van -a hogy te is írtad - a beszélgetésre, törődésre, figyelemre, mesére, játékra. Bár megtehetném, hogy ezeket mind nyújtsam neki. Csak reménykedhetek, hogy nem sínyli majd meg, amikor muszáj lesz visszamenni dolgozni.

Sok igazság van a cikkben, de én kicsit a másik oldalra is szorultam.

Egyetértek, hogy nagyon öszezavarodtak a szerepek. És mi nők, kemények vagyunk. Mert annak kell lennünk. Hiába is szeretnék gyámolítandó virágszál lenni. Nem tehetem. Pedig többnyire itthon vagyok. A gyerekek miatt. És tudjátok mennyire szeretnék napi 8-10 órát dolgozni? Aztán csak hazajönni, megkérdezni mi a vacsora, hol a tiszta ingem, és jónapot. De nem tehetem, mert a családban már van valaki, aki megteszi.

Nem panasz, de nincs segítségem. Ha kell valaki a gyerekek mellé, fizetnem kell. És mi értelme is van akkor a 2 gyereknek, és milyen élete, ha a gyereksintér neveli őket? És nem elég, hogy apa akkor jár haza, amikor már lefekvés van. De tegye ugyanezt anya is? Anya nem teheti. Inkább befogja, és ingázik a kert, a bevásárlás, mosógép bermuda háromszögben. Mert a gyerekeknek így jó. Mert ha anya is "dolgozna", lehet lenne minden. Csak család nem. Pedig a gyerek most akar beszélgetni. Ha most nem teszed, lehet, holnap már nem kéri. Ha ma elmarad az esti mese, holnap már nem hiányzik. Ha ma nincs időd rá, lehet, hogy holnap már késő lesz. És az én önmegvalósítási törekvéseimet ők szenvedik meg. És máshol fogják keresni a támogatást és odafigyelést, ha tőlem nem kapják meg. És hogyan is kaphatnák meg, ha az én napom is csak 24 óra, és mind be van táblázva? Hiszen ennivaló, tiszta otthon, szép kert, tiszta ruha ugyanúgy kell. És még ezernyi más is. De én is csak 1 ember vagyok. És ebben a körforgásban elveszik anya is. És már nem lesz jó ember többé, csak egy droid, aki gépiesen teszi a dolgát. Hiszen ez a dolga.

És mielőtt valaki elharapná a torkom, nem azt akarom ezzel mondani, hogy aki nem őrzi otthon a szent sparheltot, az rossz anya. Pusztán úgy érzem, nekem, ennyi segítséggel, ebből lehet választani. Illetve abból, hogy kell vagy nem?

Szia :)

Ez nálunk is így volt: "Talán sok kapcsolattal az a bajság, hogy túlságosan természetesnek vesszük, hogy aki hozzánk tartozik, az hozzánk is fog tartozni"

Ezt kellett megingatnom egyszer, hogy a párom észhez térjen, mert nem volt más, csak a munka, pedig én elköltöztem a kedvéért jó messzire mindenkitől,aki fontos volt számomra...

De sajnos rá kellett ijesztenem, hogy végre észrevegye a segélykiáltásaimat...

Megváltozott és úgy is maradt! Azért is van a harmadik babánk, aki mindennél nagyobb öröm az életünkben...

Néha az orrára koppintok! Akkor csak vigyorog és rövid időn belül érkezik a virág, vagy valami más :)))

Szia :)

Igen, tudom, miről írsz :)))

Én a hosszú házasságom alatt keményen dolgoztam, mert muszáj volt. Még GYES mellett is eljártam esténként takarítani, mert anyagilag kiszolgéltatott helyzetbe voltunk. Az építkezésnél pocakosan is besegítettem, a párom (exem) hordta a betont, én meg terítettem a betonaljzatot :/ mostmár szép emlék és büszke vagyok rá, főleg mert ügyes voltam :D de több mint tíz évig nagyon keményen spóroltunk, hajtottunk...

...És az apró meglepik elmaradtak, a romantikus esték köddé váltak, a gyereknevelés és a napi rohanás töltötte ki az életünket. Mire 'jó' lehetett volna, addigra el is váltunk...

Persze nem törvényszerű, de nálunk így alakult :(

Örülök, hogy nálatok vissza állt a rend, és (bár kis rásegítéssel:)) de kapsz virágot... ez jó, mert az neked, a Nőnek szól :)

Talán sok kapcsolattal az a bajság, hogy túlságosan természetesnek vesszük, hogy aki hozzánk tartozik, az hozzánk is fog tartozni :/ természetes hogy mellettünk van... pedig minden nap ajándék, és eszerint kellene élni...

Hűűű de filozófikus lettem :)

Szóval csak így tovább, koppints az orrára, ha elfelejtené a virágot :)

Köszönöm a hozzászólásokat :) és örülök, hogy sokan írtatok :)

Neked teljesen igazad van :) sőt, a 110-es hozzászólásodban is!

Mint a cikk zárógondolata is kérdezte: okolhatunk ezért valakit?

Szerintem csak a rohanó világot :/

Tegnap délelőtt olvastam a cikket, 9 hozzászólás volt. Kis porontyomnak nem volt türelme végigvárni, míg beleírom én is a véleményem. Mire újra idekerültem, már 130 felé járt. Jól megmozgatta az embereket.

Ha csak a magam példáját veszem is igazat adok a cikk írójának. Két kisgyereket neveltem, gyakorlatilag egyedül, minden problémával együtt, mert a férjem a megélhetésünkért küzdött. Szerencsére elég erősek voltunk, hogy át tudjunk lendülni a problémán. De amikor minden rám maradt, nem lehettem az a törékeny kis virágszál, aki várja az erősebb nem segítségét. Mert akkor ki tudja hova jutottunk volna. És voltak kemény események is az életünkben, amikhez bizony kellőképpen erősnek és keménynek kellett lennem.

Ezt a férjem is megszokta.

Igaz, most a sokadik évi házasság után már hoz virágot csak úgy (és ezzel nagyon boldoggá tesz), de meg kellett érte küzdenem.

Akinek igénye van rá, hogy NŐKÉNT tekintsenek rá, az talán ki tud vívni magának ezt-azt.

De annak is igazat adok, aki azt mondja: mi akartuk ezt....

Igen,igen,persze...ehh mindig csak magamból indulok ki,és kifelejtettem a homo.....szóval helyesen úgy hangzana,hogy olyan "embert" találni,aki kihozza belőlünk a legjobbat.

Hogy Ő nő,vagy férfi,lényegtelen:))

Már értem.

Szóval arra gondolsz,hogy olyan férfit kellene találnia mindenkinek ,aki kihozza belőle a legjobbat,mert hogy ez nem mindig jön ,csak úgy,magától...ha innen nézem ,már értem:)

Sziasztok!

Gratulálok, nagyon jó cikk, nagyon jó téma. Beleolvastam a hozzászólásokba, sajnos nem tudtam mindent végig olvasni, de visszatérek:)

Hát tudod,szerintem sok nő,és férfi lehetne ennyire "ironikus" önmagával szemben,hogy belátja,és nem is erőlteti ezt a dolgot.

Szerintem mindig is voltak olyan emberek,akik nehezen tolerálnak egy másik embert, napi szinten folyamatosan,de mégis megteszik,újra és újra,és csodálkoznak,hogy nincs egy normális társ a világon aki nekik rendeltetett...

Egyébként ,megjegyzem,egy bizonyos együttélés után minden házasságban igény mutatkozik egy kis "levegőre",egy kis külön programokra,ne adj isten szobára,ahol ha olyan kedve van ,elvonulhat és nem az agyára megy a másiknak...:)))