Karácsonyi emlékkép

Pár évvel ezelötti történet, 2003 decemberében történt. Érdekes, hogy ilyenkor mennyivel erősebben él bennem az emlékezés, most úgy döntöttem, "kiírom" magamból. Akkor a nagy fiam már tizennyolc, a kisebbik fiam tizenkettő, a kislányom tíz éves volt. December 6. Szombat.

A két picikém még izgatottan várta a Mikulást. Nagy volt a készülődés. Híresen jó alvók, így hatodikán reggel kilenckor még mélyen aludtak, amikor bekukucskáltam hozzájuk.

Akkor telefonált egy ismerősöm, hogy dél körül beugrana hozzánk, és megköszönti a gyerekeket, ha nem zavar. Meg is beszéltük, hogy szeretettel várom, de hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen neki is ott a kicsilány, azt hiszem akkor öt éves lehetett. Láttam, hogy az én csemetéim még mélyen alszanak, a párom éjjel dolgozott, szinte reggel jött haza, még ő is aludt.

Úgy döntöttem, elszaladok gyorsan a közeli ABC-be, és veszek a vendégkislánynak is csokit! Mivel elég nehéz anyagi körülmények között éltünk, mondjuk úgy, hogy szerényen fizetéstől fizetésig, gyorsan leellenőriztem, mennyi pénz van a pénztárcámban? Még meg is mosolyogtam magam, hogy milyen feledékeny vagyok!!? Naná, hogy van pénz benne, hiszen előző nap megkaptam a fizumat, és este még fel vettem a párom fizetését is a bankkártyáról, csak még nem tettem el a "helyére".

Kivettem egy ezrest, az összes többi nagy pénzt pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve a konyhaszekrény legfelső polcára egy üveg pohárba tettem. Többször volt ott pénz máskor is, mert ha már felváltottam a nagy pénzbankót, akkor nem szerettem, ha nálam van, a felét általában oda tettem, persze így is külön a többi kosztpénztől, mert azt úgy tároltuk, hogy a gyerekek sem tudták, hol van.

Tehát, elindultam vásárolni, miközben kiléptem a bejárati ajtón, még megfordult a fejemben, hogy be kellene zárnom az ajtót, de tudtam, hogy tíz perc alatt megjárom az utat, ráadásul mi az emeleti szinten (igaz kívülről külön bejárattal) anyumékkal együtt laktunk. Közös udvarral, ők az utcafrontra nyíló ajtóval, mi meg hátulról a kert felöl...hát nem zártam be.

Amikor megérkeztem, a kis családom ugyanolyan helyesen szunyókált, mint mikor elszaladtam otthonról, így még befejeztem a reggeli munkálatokat, elkészítettem a reggeliket, készültem a napra. Volt nagy öröm, amikor felébredtek a gyerekek, egyből megtelt "csivittel" az otthon, és persze a reggeliből nem sok fogyott, de ilyenkor még ezért sem tudtam összevonni a szemöldököm. Dél körül megérkezett a vendég, addigra már a párom is felébredt, jót beszélgettünk.

Nem sokáig maradt az illető, egy órácskát időzött. Amikor elment, eszembe jutott a pénz, hogy hamar tegyem el a helyére. Még soha ennyire nem estem kétségbe, mint amikor megláttam, hogy a pohár üres! Végig ott voltam, nem tűnhetett el!

Mivel az én magasságom nem mérvadó (szoktam mondani) vagyis nagyon alacsony vagyok, odahúztam a széket, hogy jól látom-e, lehet, hogy csak mellé tettem? Persze tudtam, hogy nem, de kétségbeesetten kerestem! Semmi. Már kicsordult a könnyem, kérdezem a páromtól, hogy az idő alatt, amíg elmentem otthonról, hátha ő tette el, de nem! Arra is gondoltam, csak meg akar leckéztetni, és mindjárt mosolyogva bevallja, hogy igazából ő volt, csak ne sírjak. De nem jöttek a megnyugtató szavak. Nagyon sírni kezdtem, hiszen még a csekkjeink sem lettek befizetve, az ajándékok sem lettek még megvéve, és akár milyen szomorú, a kamrám is szinte üres...

Hát a nap úgy telt el, hogy a párom dünnyögött, az én lelkem pedig összetört. A gyerekek édesek voltak, egész nap hajtogatták, anycika ne sírjál, hiszen a karácsony attól szép, hogy együtt vagyunk, ez a szeretet ünnepe, és ettől nincs semmi fontosabb, hogy szeretjük egymást és együtt vagyunk. Egyem meg a drága ártatlan kis szívüket, ők vígasztaltak engem. Szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy besurranó járt a házban... Fájt, és több szempontból felfoghatatlan volt a számomra. Nem csak azért, mert hajlamosak vagyunk elhinni, hogy az a rossz, ami mással megtörténik, az velünk sosem történhet meg, hanem mert logikátlannak tűnt!

Az egész kerten keresztül kellett jönnie, felmenni az emeletre (bevállalva, hogy nincs menekülő útvonal), bekalkulálva, hogy van otthon valaki, és ráadásul, hogy az édesanyámék is megláthatják... szóval több ponton feltettem a kérdőjelet, és tudtam, hogy megválaszolatlanok is fognak maradni.

A karácsony napja viszont így is eljött...

Anyukáméktól kaptunk süteményt, vacsit, a barátnőmtől szaloncukrot, az egyik kedves ismerősöm segített ki egy kis műfenyővel.

Szenteste körül ültük a kis fát, és társasjátékoztunk, nevetgéltünk, beszélgettünk, szinte kézzel fogható volt a szeretet a levegőben! Ajándék nem került a fa alá, mert nem volt miből...Szép volt a karácsony! Szebb, mint hosszú évek óta bármikor! Gondoltam is rá, hogy akárki tette ezt velem, nem is sejti, milyen csodálatos karácsonyt szerzett nekem! Egész ünnepek alatt boldog voltam, és megnyugtatta a szívem, hogy láttam, a családom is az!

Az már csak a sors fintora, hogy később kiderült, a párom vette el a pénzt, és még csak nem is azért, hogy "megleckéztessen". Viszonya volt, és kellett az új barátnő kényeztetésére.

Nyáron, július 24.-én megtartottuk a "karácsonyt". Saját műfát állítottunk, apró cokorkákkal díszítettük, és ott volt a gyerekeknek az ajándék. Aztán nagyot pancsoltunk az udvari medencébe...

Igaz, már apa nélkül. Ő nem minket választott...