Mert már nem fáj...

Nem voltam az osztály mókamestere, sem a legszebb, sem a legjobb futó, sem a legközkedveltebb. Egyetlen erényem volt: a tanulás. Az ment, tökéletesen. Szorgalmas diák voltam, délután rengeteget tanultam, hogy mindig felkészült legyek. Gondolhatnánk, hogy a társaim csúfoltak: stréber. De nem ez történt. Azt mondják a gyerekek a legkegyetlenebbek.

Magamnak való voltam, tényleg csak 1-2 embert engedtem közel magamhoz, de velük felhőtlen volt a kapcsolatom. Elérkezett a felsőbb osztályokba kerülés időszaka, engem az "elitek" közé választottak, a jegyeimnek köszönhetően. A két lányt is, akikkel jóban voltam, így nem szakadt meg a kapcsolatunk.

Osztályfőnökünk az elejétől fogva próbált mindenkire figyelni, segíteni nekünk mindenben. Jól indult a felső évfolyam.

Az újdonságok leküzdése után megjutalmazott minket egy 10 napos táborozással, amit mindenki izgalommal várt. A napok gyorsan repültek, jó volt kint lenni a természetben, megcsapott a szabadság szele, kezdtem elengedni magam.

Így visszagondolva már nem bánom, de magamat okoltam, hogy megváltozott a kapcsolatom a két lánnyal, valamint az Osztályfőnökömmel. A változás ott kezdődött, hogy észrevettem, hogy nem is olyan jó a kapcsolatunk. Volt egy bandavezér, egy helyettes, és én. Ahogy kinyílt a szemem, néha-néha visszavágtam nekik, sőt, kezdtem nem játszani velük, de mivel hárman "éltünk" egy sátorban, esténként vitahegyek után feküdtünk le. Ezek az összekapások persze kihallatszottak. Osztályfőnökünk nem a békítéssel próbálkozott, kivette a "helyettest" a lakóhelyünkről, mondván, hogy bántjuk. Vagy nem ismerte még eléggé a hangunkat, vagy közrejátszott az, hogy tanár csemete volt, nem tudom, még most sem, és nem is szeretnék ezen gondolkodni. Mindenesetre ott maradtam én, és a "főnök". Ekkor már pikkeltem az Osztályfőnökre, hiszen engem hagyott "pácban". A "vezér" még többet piszkált. De letelt a maradék a kirándulásból, a nyári szünetben pedig elhatároztam, hogy új barátokat keresek, akik nem akarnak majd felettem uralkodni.

Az új barátok meg is lettek, viszont valamiért Osztályfőnököm még mindig engem talált hibásnak mindenért.

Ismét egy kirándulás. Tél volt, nagy hóval. A barátnőm elhozta a nővérét is, akinek volt egy kislánya, szintén velünk tartott. Jól el is voltunk, de aztán hegy felé kellett volna venni az irányt, viszont az anya nem bírta oda felhozni a kislányt, aki órák óta az anyukája ölében "jött". Úgy döntöttünk, hogy lent megvárjuk a többieket. Én is velük maradtam, hiszen fél nap együtt voltunk, nekem sem esett volna jól, ha ott hagynak. Megbeszéltük az Osztályfőnökkel, hogy hol várjuk őket, és mikor jönnek le. Elkerültük egymást a csoporttal. Senkinek nem tűnt fel, hogy mi nem vagyunk közöttük. Vártunk, vártunk. Telefonálás következett, hogy hol vannak, mert mindjárt indul a vonat, ami hazavisz minket, és lekéssük. Ők már a vonaton voltak. Mi rohantunk, hogy elérjük a vonatot, legalább két óra hosszúnak tűnt a futás, de elértük. Felszálltunk. Nagyon sírtam, megijedtem, hogy soha többé nem látom a szüleimet. Az Osztályfőnök nem is jött oda hozzánk. A következő héten, osztályfőnöki órán felállított, mindenki előtt. Még ma is itt cseng érces hangja a fülemben: - Elvártam volna legalább tőled, hogy bocsánatot kérj.

Álltam, és nem tudtam megszólalni. Ebben az esetben ki mit válaszolt volna? Miért kellett volna bocsánatot kérnem? Még most sem tudnék semmit mondani. Az osztály síri csendben ült, és várt, hogy mi fog történni. Habogtam valamit, de már nem tudom, hogy mit. Leültetett.

Elérkezett a Mikulás diszkó. Ilyenkor ajándékokat készítettünk egymásnak, én is igyekeztem egy csodás ajándékot kreálni a kihúzott emberkémnek. Megtanultam varrni, hogy egy karácsonyfát készítsek. El is készült. Aztán... jött ismét a döbbenet. A fiúk jöttek oda hozzám, egy csapatban.

- Nem szeretnénk, ha eljönnél a Mikulás bulira.

Nem értettem semmit. Sírtam. Annak a lánynak is ezt mondták, akivel a téli kiránduláson majdnem lemaradtunk a vonatról. Végső segélykérésem az Osztályfőnököm felé irányult. Elmondtam Neki, hogy mi történt. Meg volt döbbenve, de nem mondott semmit. Ugyanezen a napon találkoztam a régi Osztályfőnökömmel is, aki alsó osztályban volt mellettem. Mondta, hogy szeretne velem beszélni. Elmesélte, hogy az egyik fiú lement hozzá két napja. Az Osztályfőnököm kérte arra a fiúkat, hogy mondják ezt nekünk. Teljesen összetörtem. De nem szóltam senkinek, a szüleimnek sem, csak jóval később. Elmentem a buliba, odaadtam az ajándékot, és hazajöttem.

Egyre rosszabbul kezdtem tanulni, csontsovány lettem, ami mindenkinek feltűnt, kivéve Osztályfőnökömnek. Egy szülői értekezleten kerültem szóba, szegény Anyát vették elő, hogy mi történt velem. Persze nem tudta megmondani, hogy miért rosszabbak a jegyeim, hiszen a könyveim fölött továbbra is ott gubbasztottam, és enni sem ettem kevesebbet a megszokottnál, csupán... nem beszéltem már. Akkor persze mindenki velem kezdett el foglalkozni, de ez még rosszabbul esett. Nem akartam a központban lenni, csak annyit szerettem volna, hogy legyek túl a maradék 1,5 éven.

Az utolsó dobás, ami mind közül a legjobban fájt, egy szemétgyűjtés volt. Csapatokra osztottak minket, mi választottuk ki, hogy melyik csoportba szeretnénk beszállni. Engem kiválasztott egy lány csoportvezető helyettesnek, amit nem értettem, hiszen nem is voltunk jóban, de elfogadtam. Viszont az a lány, akit vártam volna, hogy velem legyen, egy másik csapatot választott. A szívem ismét darabokban volt, úgy éreztem magam, mint egy eldobott kiscica, aki az anyacica után sír. Legördült egy könnycseppem, amit észrevett az Osztályfőnök.

- Valami nem tetszik?

- Nincs semmi gond.

- Mindig is tudtam, hogy önző vagy.

- ...

Önző. Valamiért abban a pillanatban mindennek éreztem magam, csak önzőnek nem. Csak egyetlen emberre lett volna szükségem, aki hozzám szól, és nem megy el mellettem. Tényleg önzés. Nem tartott volna sokból összebarátkozni valakivel, ha még nem is leszünk barátok, de legalább mehetek mellette. Akkoriban nem tudtam volna így gondolni, mert már nem kellett senki barátsága.

A sors különös fintora, hogy utolsó évben nagyon keveset láttuk Osztályfőnökünket. Hónapokkal később, amikor már olyan sokan kérdezték, hogy mi van vele, hintettek egy információ morzsát: beteg.

Soha nem volt kórházi beteg a családunkban, nálam a betegség fogalma a megfázásnál kimerült. Kezdett lágyulni a szívem, sajnáltam, hogy ennyire "meg van fázva".

A ballagásunkra már ritkuló hajjal érkezett, de rendezett nekünk egy utolsó együtt töltött éjszakát, a bankettet. Akkor jöttem rá, hogy haldoklik. Igazából nem is jöttem rá, a felnőttek beszélgetését hallottam. Halál. Megrémített.

Pár hónap múlva, mikor megszületett az unokája, meghalt. A temetésére még tüskés szívvel mentem, de amikor megláttam könnyáztatta arcú fiát, minden szomorúságom, mérgem Vele együtt eltávozott, és helyébe mindkettőnk kedvenc virága költözött, a narancssárga gerberák.