Információ visszatartás a kórházban – avagy szüléstörténet másképpen

De akkor, ott, abban a helyzetben nagyon is félelmetes, keserű, szomorú és aggódó voltam. Nem véletlenül. Talán kevésbé lesz hiteles a történet város és személynevek nélkül, de sem a velem együtt szülő asszonytársaimat, sem pedig a kórház dolgozóit nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni, bár ez utóbbiak közül páran megérdemelnék.

Az előzmények: Január 4-re voltam kiírva második gyermekemmel. A szülést egy kisvárosi oktatókórház szülészetén vezetik majd le, választott orvosom itt dolgozik. Nem császárpárti, a végső időpontnak azonban, a mostani szabályozás (ez lehet, hogy csak helyi) szerint a kiíráshoz képest maximum egy héttel későbbi időpontot jelöl meg programozott császárra, ha addig a baba nem jelentkezik. Sajnos azonban a természetes úton való szülés lehetősége elég hamar elúszik, mert december legelején már jelzi, hogy kevés a magzatvíz, ami nem éppen kedvező. Egy terheltebb nap után annyira görcsöltem, 100-as erősségű görcseim voltak (aki szült már, nagyjából tudja, hogy ez mit jelent), hogy a kórházban kötöttem ki, aminek 3 nap bent lét lett a vége. Hála Istennek hazaengedtek, a méhszáj zárt, a kiírásig még van 5 hét, az eredmények is jók, baba rendben. Azzal a feltétellel mehettem haza, hogy néhány naponta jelentkezem vizsgálatra.

Karácsony előtt az orvosom egy nem éppen megnyugtató dolgot közölt: a magzatvíz annyira kevés, hogy nem fogja engedni, hogy a baba január 4-ig bent maradjon. Karácsonyoztunk, majd 27-én jelentkeztem a kórházban.

Itt eléggé besűrűsödtek az események: a magzatvíz a minimális szint alá csökkent jócskán (hihetetlen 4 dl volt!), a gyermek oxigénellátottsága veszélyben, a méhlepény elöregedett, nem maradhat tovább bent. Mivel kinyílva továbbra sem voltam, és nem akartak várni egy napot sem, hogy esetleg megindítsák, azonnali császármetszést hajtottak végre, aminek az “eredménye” egy gyönyörű, három és fél kilós, rózsaszín, 10/9-es Apgar értékkel értékelt baba lett. (aki császáros, nem kaphat 10/9-esnél jobb eredményt) A kisbabámat odahozták, megpusziltam, majd a szokásos módon amíg engem összevarrtak, addig őt mérték, szívták, mosdatták, öltöztették.

Legközelebb másfél nap múlva, egy inkubátorban láttam viszont, becsövezve, meztelenül, infúzióra kötve, oxigénre téve, kétféle antibiotikumot adagolva a kicsi testébe.

Az addig eltelt időben, ami legalább egy hétnek tűnt, nem vehettem a kezembe a kisbabámat, császáros lévén, 24 óráig nem kelhettem fel, tehát a saját lábamon nem mehettem utána a dolgoknak. Az információk, amiket pedig ferdén, vagy sehogy sem kaptam meg, még inkább elbizonytalanítottak. Teljes elkeseredés lett úrrá rajtam és akkor még nem mondtam semmit. Nem tudom szavakkal kifejezni azt, hogy min mentem keresztül abban a másfél napban.

Természetesen amint elmúlt egy normálisnak vélt idő a műtét után, úgy 3-4 óra, elkezdtem érdeklődni. Addig azzal nyugtattam magam, hogy mivel egy picit korábban jött és “hirtelencsászár” volt, biztosan melegre tették… de amikor ennyi idő elteltével sem hozták, már nagyon aggódtam. Ez idő tájt jött egy csecsemős orvos és egy nővér is vele, és közölték, hogy a megfigyelőben, ahova ilyenkor viszik a babákat “melegedni”, észrevették, hogy nehezebben vette a levegőt (légzési nehézsége volt, így mondták pontosan) és rátették oxigénre emiatt, majd le, és újra oxigénre. Ekkor úgy döntöttek, hogy átviszik a koraszülött részlegre, ott van inkubátor. Teljesen ki voltam bukva, felkelni nem tudtam, nagy fájdalmaim voltak a friss műtét miatt, az érzéstelenítő már kezdett kimenni lassan, kínlódtam. Ezt tetézte még az is, hogy semmilyen információt nem kaptam a gyermekemről! Sem én, sem a férjem. Nem értettem, hogy miért nem jut senkinek eszébe, hogy ennek a gyermeknek van egy anyja is, aki ágyhoz kötve szenved. Fogalmam nem volt arról, hogy a kisbabám milyen állapotban van, noha azt az információt kaptam, hogy oxigént kap és nehezen veszi a levegőt, nem tájékoztattak, hogy mi vár rá, mi lehet ez, miből adódhat, mit lehet tenni, én mit tudok segíteni… egy felesleges tényezőnek éreztem magam. A neveltetésem és a férjem csitítgatása folytán nem vertem ki annyira a patáliát, de azért folyamatosan jeleztem, hogy hiányérzetem van.

Mi lehet a babámmal? Neki milyen érzés, hogy kikapják a biztonságból, zaj, fények, más érzetek, se egy érintés, se semmi… pont, amikor az első órák fontosságáról könyveket lehetne írni (és írnak is). Másnap reggelig, semmilyen információt nem kaptam. Akkor uszítottam a férjemet már, hogy – mivel én még mindig nem kelhettem fel nagyjából délig – menjen át abba az épületbe, (mert a koraszülöttrészleg még véletlenül sem a szülészet közelében van) és addig onnét el ne jöjjön, amíg a gyermekünkről nem kap megnyugtató hírt. Ez nagyjából 9-kor volt délelőtt. Nem kapott információt. Azt mondták, rendben van a gyermek (üvegfalon keresztül egy képet engedélyeztek neki), és azt mondták, hogy majd én menjek. Ne telefonáljunk, mert sem telefonon, sem más módon nem adnak információt. Tehát én menjek…felvágott hassal. Én pedig mentem. Amint lehetett.

Nagyjából 16 órakor láttam őt először. A fejében branül, a karjába infúzió kötve, az orrába oxigén vezetve, kiterítve meztelenül az inkubátorban. Nem vehettem a karjaimba. Az inkubátor nyílásán át “kotorászhattam” meg a kis kezét. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést. Akkor, ott, összeomlottam. Rázkódtam a sírástól és legszívesebben törtem-zúztam volna. Nem simogathatom, nem vehetem a kezembe. MIÉRT?

Kiderült, hogy már előző nap röntgent csináltak, amin a bal tüdőcsúcson láttak egy foltot, ami vagy kezdődő, vagy múló gyulladásra utalhatott és ezért elkezdtek neki rögtön kétféle antibiotikumot adni, valamint, - mivel a tápszert, amit kapott, kihányta, - intravénásan táplálták is. Oxigént pedig azért kapott, mert légzési nehézséget véltek nála.

Természetesen nem a vizsgálatok, gyógymódok, gyógyszerek szükségességét vitatom… sőt! De én úgy tudom, hogy kötelesek lettek volna tájékoztatni. Ha nagyon szigorú vagyok, beleegyezést kellett volna kérniük. De ne tegyék. Ne tegyék, ha a gyermek állapotán ronthat az időhúzás…ne tegyék, mert úgyis beleegyezek… de igenis, egy anyával - nem azért, mert rólam van szó, - senkivel ne tegyék meg azt, hogy majdnem két napig nem tájékoztatják őszintén az újszülött gyermeke állapotáról.

Nem meglepő, hogy a módszereik szükségességében is kételkedtem ezután. Hogy fogadhattam volna el, hogy vajon jól teszik-e a dolgukat, ha az alapvető biztonságérzetemet elvették tőlem? A papírokat, amelyben a beleegyezésemet kérik, utólag, csütörtökön íratták alá velem. Két nappal később.

Végül 6 napot töltöttünk bent a kórházban, a harmadik napon “már” a kezembe vehettem és szoptathattam a babámat. Senkinek nem kívánom ezt a bizonytalanságot. Bele sem képzelek, hogy milyen az, amikor napokig-hetekig nem lehet a babája mellett egy anya!

Sok kérdést felvet az eset szerintem. Azt már csak félve jegyzem meg, hogy a szobatársam, akinek szintén császármetszése volt és korababája lett, végül azért kért altatásos műtétet, mert az altatós orvosnak hatodszorra sem sikerült megszúrni a jó helyen. A szülészorvos már felszólította az aneszteziológust, hogy szedje össze magát, mert a baba szívhangja leesett, a szobatársam pedig annyira be volt pánikolva a vér láttán, ami mögötte volt, hogy inkább azt kérte, altassák el…

Nem szeretném borzolni a kedélyeket és szülni is fogok még terveim szerint, csak azt szeretném, ha tudná minden szülő nő, hogy vannak jogai neki is, és a babájának is. Senkinek nincsen joga továbbá – bár ez talán csak íratlan szabály,- hogy egy a hormonháborúi közepén lévő, frissen szült anyától megtagadjon a babájára vonatkozó bármilyen információt. Sok nőismerősöm szült így-úgy, ilyen-olyan minősített, vagy teljesen hagyományos kórházban, kisebb-nagyobb problémákkal, vagy nélkül. De senkitől nem hallottam még ilyen megalázó és elbizonytalanító bánásmódról. Jó,hogy kiírhattam magamból, remélem, lesz, akinek segítek vele.