Zolika baba - Anyának kicsi Kincse - Kórházban töltött napok

2009. 01. 18-án 16 óra 36 perckor császármetszéssel megszületett a kisfiam.

Felemelték megmutatni mikor kiemelték, és akkor is mikor rendbe tették, de utána elvitték. Én ottmaradtam a műtőasztalon, ahol varrtak. Nagyon hosszúnak tűnt az az idő, amíg kész lettem.

A műtőből áttoltak a megfigyelőbe. Kezdett kimenni belőlem az érzéstelenítő, elkezdtem iszonyatosan fázni és reszketni. A szüleim ott voltak velem. A férjem nem, ő a picivel volt. Kis idő után jött ő is, én büszkén mutogatta a telefonjával készült képet. Mondta, hogy dajkálhatta, én meg egy kicsit irigy voltam rá, hogy ő már foghatta a fiúnkat.

Hozzám este 9 körül hozták fel a picit, de csak pár percre. Odatették mellém, de én szinte semmit nem láttam belőle, mert én hanyatt feküdtem és nem bírtam elfordulni. Utána már vitték is. A többi anyukával fel voltunk háborodva, hogy csak ennyi volt.

Mondták a nővérek, hogy próbáljak meg aludni és pihenni. Hát nekem ez nem ment. Egyszerűen nem bírtam elaludni. Elkezdődött a görcsölés is, de nem volt olyan nagyon vészes.

Hajnal négykor eljött az első felkelés ideje. Egy nagyon kedves fiatal nővérke segített. Ez nagyon, de nagyon fájt. Alig bírtam kiegyenesedni, húzódott nagyon, de nem adtam fel. Elmentünk tusolni, segített a nővérke, de utána már nem a megfigyelőbe vittek, hanem egy másik szobába.

6-kor hozták a piciket szoptatni. Nagyon vártam már. Négyen voltunk a szobában, kettőt egy nappal hamarabb műtöttek, így ők már tudták hogy mikor is van szoptatási idő. Reggel hatkor hozták először a piciket.

Behozták őket, odatették mellénk és el is ment a csecsemős. Semmit nem mondott. A másik két anyuka elkezdte szoptatni, ők már jobban tudtak mozogni, a harmadik nem, mert ő még fel sem kelt, de mellé is odatették a picit. Ott feküdt mellettem, nekem erősen fájt mindenem, odafordulni is nagy nehezen tudtam. És ekkor még bennem volt a tű, mert folyt az infúzió. Én csak azt tudtam, hogy nekem most mellre kell tenni, hogy meginduljon a tejtermelődés.

Fekve sehogy sem ment, így nagy nehézségek árán felültem, de nagyon-nagyon fájt. Ez volt a második felkelésem.

Most tudtam csak igazán megnézni az én kicsi fiacskámat, közben mellre tettem. Nem mutatta senki, ösztönből, hol az egyikre, hol a másikra. Közben észrevettem, hogy a fején van egy kis dudor. Nagyon megijedtem. Utóbb kiderült, hogy hematomája keletkezett a szülés közben, ami 4 hós korára múlt el teljesen.

Közben szólt a szobatársam, hogy az infúziós tű tiszta vér, megijedtem mikor odanéztem, csengettem, jött is egy nővér. Azt mondta a felüléstől kezdett visszafele folyni a vérem, de addig kihúzta.

20 perc múlva jöttek a picikért. Mikor megláttam a csecsemőst annyit mondtam, hogy csak ennyi volt? Mondta, igen, majd 3 óra múlva újra jönnek. Kérdeztem a dudorról is a fején, azt mondta majd jön a gyerekorvos és mindent elmond. És jött is nemsokára.

Minden nap reggel jött és elmondta a picivel kapcsolatos dolgokat. Mikor elvitték a kicsimet mind a két mellemből elkezdett folyni a tej. Nagyon megörültem, tudtam hogy nem lesz gond a cicizéssel.

Aznap hozták még 12, 3, 6, és 9-kor szoptatni. A nap végére már teljesen jól voltam, sokat sétáltam, mondták nem szabad elhagyni magunkat. Másnap reggel levittek a gyermekágyas osztályra. Mikor odaértem már hozták is a picit szoptatni. Itt már odajöttek és kérdezték, hogy kell-e segítség.

Mielőtt még megszólalhattam volna mondta egy másik nővér, hogy ő nagyon ügyesem mellre teszi a picit. Mondta, hogy ő figyelt engem, és látta, hogy megy, ezért nem segített.

A kórházban lehet választani, hogy szeretnénk-e, hogy a babánk egész nap velünk legyen, vagy csak szoptatásra hozzák ki. Én persze azt választottam, hogy egész nap velem legyen. Nem voltam olyan rosszul, hiába műtöttek, csak a felkelés volt fájdalmas. Akik simán szültek többet nyavalyogtak mint én! Mondták, hogy majd küldik a védőnőt, hogy megmutassa a pelenkázást. Volt kisbaba a családban, de sosem pelenkáztam őket, ő volt az első, de mondta a védőnő, hogy úgy csinálom, mint akinek már volt babája.

Egész nap velem volt. Csodálatos érzés volt, hogy ŐT, aki a pocakomban volt 9 hónapig, most foghattam a kezemben. A nap nagy részét átaludta, akkor kelt, ha éhes volt, olyankor meg szopizott. Estére azonban mondtam, hogy inkább bevinném. Az oka az, hogy egy szobatársaimnál sem volt kint este a babájuk, mondván, hogy ők szeretnének pihenni. Meg én is szerettem volna aludni, már 3 napja volt, hogy nem aludtam semmi. Mondjuk akkor sem sokat tudtam aludni.

Másnap reggel 6-kor hozták a piciket. Szoptatás befejeztével ott maradt nálam. Megjegyzem, nagyon sok anyuka nem kérte azt, hogy ott maradhasson a babája!

Azonban nem sokáig maradhatott. Jött a gyerekorvos és mondta, hogy besárgult és fény alá kell tenni, majd szoptatásra hozzák. Nagyon elszomorodtam. Úgy volt, hogy másnap reggel már mehetünk is haza, de gondoltam, hogy így csúszni fogunk.

Nagyon nehezen viseltem a kórházi létet. Soha életemben nem voltam még kórházban. Mentem hozzá többször is nappal. Szegénykém ott feküdt a fény alatt, bekötött szemmel. De a csecsemősök azt mondták, hogy a babák szeretik süttetni magukat. Minden kihozatal előtt lemérik a piciket és visszavitelkor is. És ha nem eleget szopizott, akkor kapnak pohárból pótlásnak tápszert, kivéve az első nap, akkor csak forralt vizet kapnak.

Kicsi fiamnak ettől, vagyis a 3. naptól nem kellett semmiféle pótlás, eleget szopizott.

A lefejt tejet el lehetett tenni a hűtőbe névvel ellátva, és akkor az esti etetésnél abból adnak a piciknek, nem pedig tápszert.

Ez a dolog nagyon tetszett. Szintén ezen a napon tudtam meg hogy vannak fejőgépek. Így gyorsan eltelt a nap, hozták a picit szopizni, utána elmentem fejni és nemsokára újra hozták.

Egész terhességem alatt nem gondoltam a szoptatásra. Pontosabban arra, hogy nem fogom tudni szoptatni a kisfiam. Eszembe se jutott, hogy esetleg majd tápszer kell neki adnom. Olvastam arról, hogy a szoptatás legfőképpen fejben dől el. Van benne valami szerintem.

Este 9-kor hozták a picimet. Ciciztünk majd elvitték, és a fény alá tették. Ezután elmentem fejni. Kb. egy óra hosszáig tartott, közben beszélgettünk a kismamákkal. Mikor mentem ki benéztem még a kisfiamhoz és azt láttam, hogy szegénykém ott sír a burában.

Mikor meglátott a csecsemős odajött és mondta hogy simogassam hátha attól megnyugszik. Nem nyugodott, a szájával a cicit kereste. Mondtam hogy biztos éhes, vegyük ki. Ki is vette és megpróbálkoztunk az épp akkor fejt tejcsivel pohárból, de nem kellett neki. Mondtam, adja oda és megciciztetem. Leültünk és szépen cicizett 40 grammot. Utána már szépen elaludt.

Ezután elmentem fürdeni, majd hosszasan beszélgettem egy kismamával a folyosón. Jó hosszúra sikeredett a beszélgetés, 2 körül fejeztük be, de gondoltam előtte megnézem a kicsimet. Szinte éreztem, hogy újra sír.

Mondta a csecsemős, hogy Ő éjszakai baba. Kivettük, cicizett 50 grammot (ez volt az eddigi legtöbb), majd szépen visszaaludt.

Mondta a nővérke, hogy nem kell megvárnom a hat órát, fél 5-5 körül már mehetek érte. Két nővérkével nagyon jól összehaverkodtam, ha lehet ilyet mondani. Másnap mentem is érte, majd vittem vissza a fény alá. 9 körül jött a gyerekorvos, és derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy ma délután hazamehetünk. Határtalanul boldog voltam, hogy végre hazamehetünk.

Az első 2 nap volt rossz, ugyan tudtam ösztönből csinálni a dolgokat, de azért jól esett volna ha segítőbbek lettek volna a csecsemősök.

A gyerekágyas osztályon már más volt a helyzet, ott nagyon segítőkészek voltak. Azt éreztem, hogy a császáros anyukákkal amíg fent vannak a műtött osztályon, nem nagyon foglalkoznak.

A orvosommal is teljes mértékben megvoltam elégedve, naponta többször is jött megnézni engem is, meg a Kicsit is. A kisfiam mára már igazi nagyfiú lett, mégis kicsike még. A rajongásig imádom az én Kincsemet, Ő életem legnagyobb csodája.