Hogy lehet elengedni a halottunkat?

Lelkifurdalást érzek ez iránt, minden éjjel felkelek, és menni akarok az ágyához megnézni, hogy van? Ekkor eszembe jut, hogy nincsen már többé, majd ugyanez játszódik le, szinte minden órában.

Nem tudom, hogy mi az oka, de még mindig itt érzem a házban, hiszen felkelek hozzá, mint régen, minden második órában. Nem tudom megbocsátani, hogy nem itthon, az akarata szerint halt meg.

Úgy történt, hogy a lába bedagadt, hívtam orvost, adott vízhajtót, de nem használt. Így másnap megint ügyeletet hívtam, mert már majd megfúlt, és ülve aludt három napig, mert fulladt a víztől, de nem akart kórházba menni.

Mikor az ügyeletes meglátta, engem lecseszett, hogy meg akartam várni, míg megfullad, hiszen nincsen oxigénje már?! Mondtam, hogy én akartam, hogy menjen kórházba, csak ő nem, hogyan tehetnék ellene?

Bevitette mentővel a sürgősségire, és ellátták, mire anyukám elkeseredve odaszólt, hogy most már innen nincsen visszaút, készítheted elő a temetésemet. Én bíztam benne, hogy kicsit helyrehozzák.

Másnap délben bementünk hozzá, elhajtották a vizet tőle, úgy összeesett, hogy az ágyon elveszett. Én alig ismertem meg, csaknem egy élőhalott volt, beszélni szinte nem is tudott, olyan kába volt.

Alig tudtunk valamit beszélni vele, mondta, hogy jó helyen van már, ne idegeskedjem, jó itt! Ennyi, és mondta, hogy mindig aludna. Akkor akart elaludni mikor mentünk, és mondogatta, hogy fáradt. Mondtam, hogy akkor megyünk, nem zavarjuk.

Valahogy éreztem, hogy nem látom már többé.

Másnap reggel hatkor elment, de nem tud senki semmit mondani, hogyan, mert biztosan aludtak, vagy nem vették észre. Azóta sem tudtam beszélni senkivel benn a kórházban sem, mert másnap lezárták a kórházakat, járvány miatt.

Gyötör a lelkiismeret, hogy hogyan ment el, és üzent-e valamit, vagy egyáltalán könnyen, vagy nehezen ment el? Valahogy tudnom kellene! Nem bírom addig elengedni.