Szonja érkezése

Január 12-re voltam kiírva, de az időpont az ultrahangok alapján, illetve hogy tudtuk mikor estem teherbe, későbbre mutatta a babánk érkezését. Szonja nagyon jól érezhette magát odabent, mert végül a 41. hétre érkezett. A kiírt idő túllépése miatt már korábban be kellett feküdnöm a kórházba, így az izgalom, hogy ez a fájás az-e, időmérés stb. kimaradt az életünkből. Pedig biztos az is izgalmas lett volna.

Azt mondta az orvosom, hogy igaz minden rendben, de hát örökké nem maradhat bent a babó, meg kellene indítani a szülést. Ezt a kórházba „költözésem” 6. napjára terveztük.

Nem örültem ennek, szerettem volna, ha minden megy a maga természetes útján. Minden nap háromszor kellett ctg-re mennem, hajnalban, ebédkor és kora este, mindig izgultam, hogy azokat a fájásokat, amiket éreztem, mutassa ki a gép, de ha ez nem az igazi, akkor nem fogja… Keddi napon, a megbeszélt szülésindítás előtt egy nappal, hajnali fél 6-kor keltettek a ctg miatt. Ezután már nem is tudtam visszaaludni, délután meg jöttek a látogatók. Kettő körül kezdett el fájdogálni a pocakom megint, na akkor elkezdtem lépcsőzni, mondták, hogy az segít… hát nem tudom hogy ez benne volt-e abban, hogy tényleg megindult a dolog, mindenesetre jól elfáradtam. Este 7-re megérkezett a szülésznőm, ctg-n még mindig semmi sem látszott… pedig akkor már érezhető volt a fájdalom. Nem volt ugyan vészes, de éreztem. Mondtam is neki, mire ő javasolta a meleg vizes zuhanyt, meg, hogy ha nem múlik el, akkor 11 körül megnézi, mi a helyzet. Zuhany jól esett, de csak jobban fájt, így korábban mentem a szülésznőmhöz, aki úgy látta, hogy bő egy ujjnyi, ami nem sok, de már nem kell prepidil zselé reggel az indításhoz.

Azért nem volt ez sok, mert pár nappal ezelőtt is majdnem így álltam már a három magzatvíz vizsgálatnak köszönhetően. Javasolta, hogy próbáljak meg pihenni, és kicsit később megint megnéz. Önként mentem már kicsit később, mert kezdett eléggé fájni. Volt egy kis változás ismét, akkor jött az előkészítés, és felhívtam a férjem is, hogy jöhet, mert úgy néz ki szülünk. Hajnali fél 2 körül ért be, kapott szép kék ruhát, és innentől együtt voltunk. Az előkészítés hatására erősebb lett minden fájdalom, már a combomban éreztem néha-néha. Kérdezte a szülésznőm, hogy kipróbálom-e a gázt, ami egy fájdalomcsillapító módszer, de eléggé ódzkodtam ettől, ellenben a férjem lelkes volt, és beleszívott egyet. Azt mondta lezsibbadt az arca tőle. Én a labdával próbálkoztam, de nem éreztem igazán különbséget a labda, a séta, vagy az ülés közbeni fájdalom között, ezért inkább csak ültem, vagy épp a férjemen csimpaszkodva lógtam. Fél 6-kor ébresztették az orvosomat, aki egy órán belül megérkezett. Én addig ettem rendesen a homeopátiás bogyókat, ami szerintem tényleg segített. Következett a burokrepesztés, aminek hatására lettek csak igazán jó fájásaim a szülésznőm szerint…

Mintha eddig nem fájt volna. Kaptam egy lazító injekciót is, de még tiltakoztam ellene, hiába a tűfóbia… Aztán valamikor fél 8 körül bekötötték az oxitocin infúziót, de akkor már a tolófájások indultak. Még akkor is tudtam alkudozni, két fájás között, hogy nekem nem kell az a tű… Elég lassan jött lefelé a baba, sokat kellett ahhoz is nyomni, hogy egyáltalán a feje a szülőcsatornába kerüljön. Ezért is volt elég hosszú, nem számoltam, de 8-10 nyomás kellett biztos. Az is baj volt, hogy annyira fáradt voltam már, hogy csak kettőt tudtam nyomni egy fájás alatt, pedig 3 lett volna az ideális. Akkor mondta a dokim, hogy már nemsokára látható annyira a feje a babynek, hogy lehet használni vákuumot. Na akkor megijedtem, és nyomtam hármat is, mondván nekünk nem kell semmi ilyesmi. Kértem még a vajúdás alatt, hogy mindenről tudni akarok, hogy mit csinálnak velem, mikor mi fog történni, de ha gátmetszés kell, arról köszönöm, nem kérek értesítést… Végülis 9:37-kor született meg Szonja 2800 g-mal, és 51 cm-rel. Igen hosszú kisbaba volt, csak néztem, ahogy bújik, és még mindig bújik… Pár másodperc múlva felsírt, majd a hasamra tették. Úgy emlékszem, hogy csak azt ismételgettem neki: szia gyönyörűm, szia, szia. Aztán elvitték lemérni, bebugyolálni, engem rendbe tettek.

Ezután visszahozták egy kis időre a kislányomat, cicire tették, de még nem ment a szopizás. Mivel nagyon fáradt voltam, hamar elvitték. Még a szüleim jöttek be hozzám elmondani, hogy Szonja gyönyörű, és nagyon büszkék rám.

Így utólag elmondhatom, hogy rengeteg segítséget kaptam a szülésznőmtől, és az orvosomtól is. Nem éreztem magam egyáltalán kiszolgáltatottnak, pedig ettől nagyon féltem. A másik félelmem az volt, hogy a szülést nem tudom irányítani, nem tudok rá felkészülni. Nehéz elfogadni, hogy nem tudok valamit befolyásolni. Néha nem is tudom már, hogy a lelki vagy a fizikai része volt nehezebb a szülésnek. Szerintem mindkettő nagyon fontos.

Fájások között jókat beszélgettünk, zenét is hallgattunk, és igazán hamar elment az egész éjszaka így. Olyan gyorsnak tűnt minden. Én végig azt mondtam, amikor már igazán nagyon fájt, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Ezt erősítették bennem mindannyian, a férjem sokszor elmondta, hogy büszke rám, és végig mellettem volt. Nélküle nem tudtam volna végigcsinálni.

A szülés rendkívül fájdalmas dolog. Annak, aki nem éli át, nem is tud ilyet elképzelni.

Megértem azokat, akik félnek ettől, én is rettegtem. De amikor ott vagy, és átéled, akkor ez egy igazi csoda. Az elfogadás, a kíváncsiság, az újdonság mind-mind új értelmet nyer ilyenkor, számomra fantasztikus marad ez az élmény mindig.