Kis hercegnőnk, Amira érkezése!

Hogy mennyire fantasztikus terhességem volt, az a naplómban követhető talán leginkább nyomon. Az elején kevés rosszullétem volt csak, főleg álmosság volt meghatározó és a szédülés, de sem hányás, sem semmi rossz nem zavarta meg ezt a csodás állapotot.

26. hétig dolgoztam, aztán jött a karácsony, utána már nem mentem vissza, készítettem elő a kis Hercegnő életét itthon. Nagyon élveztem, soha nem unatkoztam, mostam neki, vasaltam, élveztem hogy nő a pocim, mozog a Picikém, sokat beszélgettem vele, és rengeteget simogattam. Nagyon-nagyon sokat jelentett ez nekem és remélem neki is.

Mindig azt mondtam, a 38. héten legkésőbb tuti szülni fogok....hát nem. Már a 40. héten kicsit szomorú voltam...talán nem szeret a lányom, hogy nem akar kibújni? De a Férjem nyugtatott, ellenkezőleg, éppen imád bent lenni, mert közel vn hozzám. A Férjem egy tündér...miatta, általa lehetett a terhességem ennyire csodálatos, mint amilyen volt...és neki köszönhetem a Kislányomat....ezúton is köszönöm neked Ádus.

Nos, már a 40. hetet töltöttem, azt mondta a doki nagy a baba, ha nem indul be a 41-en, ami vasárnapra esett, akkor hétfőn befektet és kedden beindítja. Próbáltam én mindent, szex, homeos indító koktél, csípős kaja, lépcsőzés...semmi. Aztán fájt a torkom és hagymateát ittam...éjjel el is folyt a magzatvizem...lehet nekem ez hatott.

2008. március 22-e volt. Nagyon kellett pisilnem. Kimentem, fél három volt. Nagyon sokat pisiltem, de semmi több, irány vissza. Háromkor megint pisilnem kellett..jajj alig tudtam felkelni, mondom nem elég nekem a nagy pocikám, még félóránként pisilnem is kell? Kimentem, mikor végeztem láttam vérzem, nyálka darabok jönnek ki...nyákdugó..éljen. Visszamentem aludni..mert a nyákdugó után ki tudja még, mennyi idő van. Fájdogált a hasam. Fél négy volt, mikor kimentem és csorogni kezdett a lábamon a meleg víz...kiabáltam Ádusnak...olyan boldogok voltunk. Vártunk még, mert kevés volt a mennyiség, és akkor megindult a dolog. Irány a kórházba:) éljen, ma találkozunk a Hercegnővel!

Beértünk 15 perc alatt, nem sietett Ádus, de vasárnap hajnalban nulla autó az utakon. A dokimat hívtam, mondta hétre bejön, addig előkészítenek. Bent a szülésznő, egy tündér volt, CTG, aztán vizsgálat, nagyon folyt a vizem...sajnos zöldes volt. Kicsit rásegített, hogy folyjon ki, mert bármerre mentem, Ádus ronggyal utánam és törölt....vicces volt. Aztán kaptam beöntést és irány a szülőszobára. Jajj olyan szép volt a szülőszoba, jó érzés volt ott lenni. Hatott a beöntés és irány a zuhany. Ádus Tündér volt és nyugodt...rám is átragadt....de fájdogáltam már.

A doki beért, vizsgálat...teljesen zárt mondta. Közben másik szülésznő jött, tündérebb, mint az előző. Kaptam kúpot és oxitocint. Elkezdtem félni....nem tudom miért. Az, hogy teljesen zárt vagyok...de fáj és érzem, nem történik semmi változás ott lenn, nagyon féltem. Mondtam Ádusnak császár lesz, figyeld meg....de azt érztem, lehet, nem is baj, mert bepánikoltam, nehogy nem férjen ki Ami és baja legyen.

Doki újra jött, megvizsgált...nagyon fájt..bennt hagyta a kezét a következő fájásig...öt percig bennem volt, azt mondta, ez nem elég a szüléshez, és szűk egy ujjnyi vagyok...emeljük az oxitocint és várjunk kicsit. Kilenc körül volt...a CTG-n a fájás kb. 10-es volt...én markoltam a párnát, álltam a mellkason az ágyon, kezemben a párna és két percenként fájás, amit a gép nem jelzett. Doki be, vizsgálat, nem tágulok. Belegondoltam, ha most várni fogunk, hogy táguljak...és öt óra alatt lett szűk egy ujjnyi...és a kétperces ilyen fincsi, akkor én meghalok. Fáradtam, lehet gyengeség, nem vagyunk egyformák...én fáradtam!

Doki azt mondta, három baj van: 1. a gyerek nem akar leereszkedni, 2. nem tágulok, 3. lassan szülni kéne, mert a zöld magzatvíz nem a legjobb. Másik doki be, Ő is megvizsgált...mondta nincs mire várni, műtő!

Felpakoltam és már mentünk is. Attól, hogy kijelentették, műtő, odáig, hogy toltak a műtőbe, kb. öt perc telt el....Ádus sírni kezdett...istenem láttam rajta, mennyire félt....én is sírtam, még én hülye mondtam is neki: Kicsit félek, Manó. Na, azt nem kellett volna tudom, de féltem...egyedül Ádus nélkül. Kint állt a műtő előtt Anya, Apa, Nővérem és családja, Amyósomék...mindenki sírt, féltett bennünket. (Most is sírok, ha visszagondolok.)

11-kor betoltak. Megkaptam az érzéstelenítőt, nem is éreztem. Lefeküdtem, elkezdett zsibbadni a lábam...borzalmas volt. Megjöttek a dokik és elkezdték...az órát néztem..és végig arra gondoltam, mindjárt látom, mindjárt látom. 11:14 volt, mikor mondta a doki "ott fogd, nyomd le a bordát, erre...jajj de szép nagy baba"...és sírt...én is, jobban, mint Ami:)

Megérkezett!

Elszaladtak vele mellettem, mert le kell szívni, stb., de azonnal megmutatják...mintha órák teltek volna el. Megmutatták, tiszta fehér volt meg kakis....de annál jobb volt puszilni...csak sírni tudtam és kérdezni, egészséges ugye, jól látom, minden tökéletes, és elvitték. Engem raktak össze, én pedig csak csukott szemmel, a Kislányom arcát láttam magam előtt. Bejött a szülésznő, 3555 gramm és 55 cm és az Apukával van. Nagyon boldog voltam...és tudtam, Ádus is.

Kitoltak, Ádustól csak azt kérdeztem, szép ugye Ádus, ami Kislányunk...a miénk. Ádus kapta meg egyből, együtt mérték stb. a szülésznővel....szerettem volna látni, mikor az Apja a kezében tartja először, de a lényeg, hogy minden rendben volt végül.

Felvittek a szobába. Nem mozoghattam..mármint a fejem nem emelhettem, csak oldalra....a lábam mintha nem lett volna...borzalmasan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Nem foghattam meg Amit...de Ádus tündér volt, kihozta Amit többször, fogta, dédelgette, de legalább láthattam őket...puszit adhattam a kis Kincsemnek.

Ádus nagyon fáradt volt, de estig velem maradt. Hazaküldtem pihenjen...muszáj volt neki. Aznap éjszaka egy percet sem aludtam...életem legrosszabb 16 órája volt, éjjel 11-kor talpra állítottak...erős vagyok..de úgy kaptak utánam, nem volt erőm. Fekvés vissza. Aztán reggel hatkor megint talpra, akkor már ment, de lépni nem tudtam még. Annyira rossz volt, szaladni akartam a kislányomhoz és imádni őt.

Aztán kihozták nekem, megfoghattam...csodálatos volt, az illata, a bőre...mindene!

Viszont én nem voltam jól, iszonyat fájt, főleg a derekam és hasam, fekvéstől főleg. Megkértem Anyát, aki reggel jött (hétfő) maradjon bent, mert szeretném, hogy velem maradjon Ami, de egyedül nem tudom ellátni. Természetesen maradt..a világ legjobb Anyukája és nagymamája. Még wc-re sem tudtam elmenni. Az első pisilés, katéter nélkül, olyan fájdalmas volt, hogy majdnem magamra téptem a wc ajtaját...egy hangot nem adtam ki, de anya (ott állt mellettem) azt mondta, ilyen fájdalmat emberen még nem látott...mintha szétszakadtam volna teljesen.

Aztán minden pisiléssel jobb lett. És minden sétával egyszerűbb. Ne haragudjatok, hogy leírtam a fájdalmat is, de így igaz a történet és így teljes. Mert fájt, nekem nagyon fájt a pocim. Nem vagyok gyenge ember, soha nem voltam kiszolgáltatott, és gyenge. De amit átéltem két nap alatt a műtét után, az csak azért sikerült, mert mindig a Lányomra gondoltam, arra, hogy Ádus jön reggel-este, arra, hogy Anyukám és nővérem, meg Anyósom jönnek és segítenek még erősebbnek lennem.

És hiába fájt, hétfőn szoptattam...a cicimben szinte nem is volt tejci, de Ami úgy szívta..hogy most van bőven, hála égnek.

Mindent végig csinálnék újra Amiért...és Ádusért, mert az érzés, amit irántuk érzek, leírhatatlan és megfogalmazhatatlan....annyira imádom őket...már nem normális módon. Hogy szülök-e még? Nem tudom. Amiért bármikor újra végigcsinálnám. De egyenlőre csak Őt szeretném mindennél, de mindennél jobban szeretni, neki jó Anyukája lenni. Elérni, hogy egyszer úgy szeressen Ő is engem, mint én őt, vagy akár feleannyira, mert, ha csak feleannyira is fog...már akkor is nagyon boldog Anyuka lehetek.

Lelkileg nekem fel kellett fognom, hogy Ő a miénk...mikor hazaértünk és itt volt velünk, hárman voltunk, akkor tudatosult igazából, hogy megszületett és szerethetem, és bármit odaadnék érte, értük. Bármikor, bármit.

Sokat sírtam a kórházban...azt éreztem a saját fájdalmaim miatt nem lehetek jó Anyukája...nem tudott velem aludni éjjel...nem tudtam ellátni, nem tudtam felkelni. Lelkiismeret furdalásom volt, de Ádus mondta, tudja Ami, hogy szeretem, és tudja, hogy ahogy tudom, velem lesz. És Ami tényleg tudta, és mikor ott maradt velem, és szopinál átfordultam (fekve szoptattam, nem fáj a sebem úgy) egy hangja nem volt, csendben várta.

Ahogy a terhességem is fantasztikus volt, úgy Ami is tökéletes...mindig megvárja Anyát, megtanulja mi a következő lépés...mosolyog néha magában szerintem, mikor Anya béna, de remélem magában azt mondja: Sebaj Anya, várok, mert szeretlek és tudom, hogy ami tőled telik, megteszed. Én tényleg megteszem, mindent ami tőlem, tőlünk telik Ádussal, mindent megteszünk ezentúl, mert a legfontosabb nekünk ezután Ami és persze másikunk, mert, hogy kettőnkből ilyen csoda született, azt csak egymásnak köszönhetjük!

Már lassan három hetesek vagyunk. A Kis Tündérünk eszik-alszik-mosolyog. Igazi Hercegnő, egy kis Angyalka...mindennél jobban imádjuk, és nap mint nap megköszönjük Ádussal egymásnak, hogy kettőnkből, ilyen kis csoda született.