Hihetetlen történet

2007.július 16.-ára voltam kiírva, de a városban, ahol élek, 2006. novemberében megszűnt a szülészet, ezért egy másik kórházban kellett megszülnöm második kislányomat. Ami önmagában még nem is volt gond, mert pozitívan álltam a dologhoz, odajártam orvoshoz, persze magánrendelésre, bár a szülés előtt kiderült, abban a városban nincs szabad orvosválasztás. Na akkor egy kicsit elkeseredtem, de gondoltam, ha minden rendben lesz a szülés oroszlánrésze úgyis az enyém, ha meg már kibújt a kishercegnőm, nagy baj nem lehet. Na ebben óriásit tévedtem. A kis pocaklakóm a kiírás napján jelezte is, hogy elindult a nagyvilág felé. Szerettük volna levetetni a köldökzsinórvért, ezért jó előre mindent elintéztünk, a vajúdás alatt, a párom hiába vitte ki, a szülésznő nem kért a DVD-ből, amit az őssejtbankban adtak, mondván ők már csináltak ilyet, tudják, hogy kell. 11 óra 5 perckor meg is született a mi kisbabánk. Ezután elkezdték volna levenni a vért, ha tudták volna, hogy kell, mert mégsem tudták és a nagy része mellé folyt, nem volt meg a minimális tárolható mennyiség. Ezért kitalálták, hogy majd a méhlepényből pótolják, ezért gyorsan elkezdték kicibálni belőlem, így éppen hogy, de sikerült tároltatnunk.

Ezután kezdődött minden rossz.(Mivel már a második szülésem, ezért volt összehasonlítási alapom). Az orvos elkezdett vizsgálni és iszonyatos fájdalmat éreztem,10 perc után nem bírtam és megkérdeztem, mit csinál, mire ő azt mondta, hogy előre húzza a méhemet, mert át kell törölni, hogy ne maradjon benne semmi. Azt hittem már sosem szállok le arról az ágyról. Szülés után három nappal még mindig nagyon véreztem és görcsöltem, aztán éjjel a WC-ben rendes görcsökkel és tolófájással megszültem egy jó nagy "valamit". Sajnos nem láttam, mert elmerült. Reggelre belázasodtam, elmondtam mindent a dokinak, kaptam gyógyszert, de senki nem vizsgált meg, a szülésznőm állította, hogy a méhlepényem egyben volt, de egyszer azért megnyomta a hasam és megállapította, hogy szépen húzódik össze a méhem. Egy hét után, még mindig lázasan hazaengedtek, mondván, hogy nincs semmi bajom és adnak még két napra elég antibiotikumot. Elég rosszul voltam és még mindig véreztem, de hittem nekik. A hat hetes kontrollon, az orvosomnál, akihez végig jártam elmondtam, hogy még mindig vérzek, fél óránál többet nem tudok sétálni, mert leszakad a hasam stb. Megvizsgált és közölte, hogy nincs semmi bajom, a méhem szépen húzódik, de miért nézek ki ilyen rosszul?(Falfehér arc, nagy fekete karikák a szemem alatt). Két hónap elteltével már elmentem másik dokihoz a saját városomban, mert biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel.

Hát igen. Előbb is kapcsolhattam volna. Közölték velem, hogy még mindig bennem van a méhlepény egy része és tegyem össze a két kezem, hogy még élek. Másnap megcsinálta az egészségügyi kaparást és azóta rendben vagyok.

Ez az én történetem, persze csak dióhéjban. A kórházban több orvosnak szóltam, hogy vizsgáljon meg és persze én voltam a hisztis kismama, aki nem tudja megérteni, hogy nincs semmi baja. Sajnos akármilyen szomorú, de van kórház, ahol ez még megtörténhet. Most összeteszem a két kezem és örülök, hogy felnevelhetem a két kislányomat és még az esélyem is megmaradt, hogy esetleg a nagyon távoli jövőben, ha szeretnék, szüljek még egy babát (bár ehhez előbb még felejtenem kéne).