Benjamin születése

Úgy emlékszem, ott fejeztem be előző cikkem, hogy a 20. héten jártunk. Teltek, múltak a hetek, hónapok, minden rendben ment. Szerencsére amitől féltem, a cukorvizságálat is jó eredményt hozott. Elérkeztünk a 36. hétre. Elmentem vérvételre és kértem időpontot NST-re, mivel már esedékes volt a vizsgálat. Örültem és izgatott voltam, hogy nemsokára megszületik a második gyermekem.

Egy nap férjem bejelentette, hogy főzhetnék lecsót, mire hazaér, mindketten szeretjük, ő is megenné. Mondtam, hogy rendben, legalább nem kell gondolkodnom, mi legyen az ebéd. Megfőztem, szedtem magamnak egy tányérral és elfogyasztottam. Később ettem egy szelet dinnyét is. Mindig is nagyon szerettem és kihasználtam, hogy dinnyeszezon van.

Férjem elment este dolgozni. Reggel nagyon furán éreztem magam, aztán elkezdett menni a hasam. Nem győztem az illemhelyre járni. Nem volt étvágyam, semmit nem kívántam, még a vizet sem. Ha bármi ehetőre gondoltam, hányingerem lett. Aztán jött a hidegzuhany: minden kijött belőlem, még a víz is, kisfiam meg is ijedt, nem tudta mi történik anyával, miért ül mindig a WC-n és miért vág ilyen furcsa arcot... Rosszul vagy, anya? -kérdezte. Mondtam, igen, kisfiam, nem vagyok jól.

Pont hazaért reggel férjem is, mondtam, hogy mi történt. Lefeküdtem, aznap nem voltam képes semmire, szüleimet is felhívtam, jöjjenek el, nagyon félek. Unszoltak, hogy menjek el orvoshoz, hátha valami gond van. Nagy nehezen rábeszéltek, elmentünk orvoshoz. Megvizsgált, adott gyógyszert, ami sajnos nem használt, ugyanúgy nem maradt meg bennem semmi. Estére csillapodott csak a dolog, de szerencsére aludni már tudtam.

Hajnal 4-kor felkeltem, kimentem a WC-re és tapasztaltam, hogy elfolyt a magzatvíz. Megijedtem, de tudtam, hogy már nincs visszaút, indulni kell. Lezuhanyoztam és riasztottam a családot. Férjem bevitt a kórházba és én végig bíztam benne, hogy még hazaengednek aznap. Hát nem így lett. Csengettünk az osztályon, elmondtam mi történt és mindjárt vittek a vizsgálóba, ahol az ügyeletes orvos megvizsgált. Nagyon fájt. Bevittek a vajúdóba, kérdezték, vannak-e fájásaim és hogy milyen szülés volt betervezve. Nagyon féltem hirtelen. Nem akartam se spontán, se császárral szülni, bár bevallom a császárnak jobban örültem volna.

Megvizsgált másik orvos is és eldöntötték, hogy császáros szülés lesz, mivel nincsenek fájásaim, volt már egy császárom, a baba nagyon fent van és a méhlepény sincs túl jó helyen. Férjem kint tipródott az ajtó előtt, engem nem engedtek már ki, neki meg nem mondtak semmit, ezért csöngetett, megkérdezte mi újság. A szülésznő azt mondta, kb. egy óra és meglesz a baba, hamarosan visznek a műtőbe. Ő meg akarta várni, hogy kitoljanak, hogy köszönhessen nekem és hátha láthatja majd a babát. Kikérdeztek, jött az anesztes és bevittek. Nagyon féltem, de legjobban a babát féltettem, tudtam, hogy kissé korábban jön, mint kéne.

Körülbelül fél óra múlva az orvos kiemelte a kisfiamat, hallottam, hogy felsír és megnyugodtam, de nem nézhettem meg, mindjárt elvitték. A szülésznő azt mondta jól van, minden rendben, csak megfigyelés alatt tartják a koraosztályon, mivel kissé éretlen a tüdeje támogatják a légzését. Megint egy kis ijedtség fogott el. Felvittek a szobába és már alig vártam, hogy kimenjen az érzéstelenítő, hogy le tudjak menni megnézni a kisfiamat. Nem törődtem a fájdalmaimmal, csak a gyerekem akartam látni. Ezt másnap tudtam csak megtenni, mivel több vért vesztettem, egy napig feküdnöm kellett, nem kelhettem fel. Másnap az volt az első dolgom, hogy lemenjek megnézni a babámat. Mikor megláttam az inkubátorban és csövek voltak benne, még a kis fején is, majd elsírtam magam. Megnyugtattak, hogy jó helyen van, neki olyan most, mintha még a pocakban lenne és pár nap múlva kikerül onnan. De ez egy anya számára borzasztó látvány, bárhogy is van, ijesztő a saját gyerekem így látni.

Szerencsére az apa és a nagyszülők is látogathatták a babát, így kissé könnyebb volt ezt a dolgot feldolgozni és a nővérek is nagyon kedvesek voltak. Pár nap múlva kikerült az inkubátorból Benjamin és végre magamhoz ölelhettem őt.Nem tudom elmondani, mit éreztem akkor. Az a pár nap, amíg még nem érhettem hozzá, hosszú heteknek tűnt és most végre a kezemben tarthattam. Felemelő érzés volt. Sajnos tejem nem sok volt, de igyekeztem minél többet mellre tenni és lefejni, amit csak lehet. Mindegy, csak neki jó legyen. Végül is aztán egy hét kezelés után végre kikerülhetett a kórházból, egy szép meleg nyári napon mehettünk haza a babámmal, akit már nagyon várt a család. Mindenki megszeretgette, még a nagytesó is.

Benjamin szerencsére eddig szépen fejlődik és ő a család második szeme fénye.