Elégetett fényképek

Dühös tini voltam. A gimnáziumban úgy éreztem, senki sem ért meg. Barátaim nem voltak, legalábbis igazi egy sem. Csak tengtünk-lengtünk néhányan egymás mellett, hogy túléljük a napokat.

A szüleim egyáltalán nem értették, min megyek keresztül, sokat szidtak, csak hosszú kioktató beszédeket mondtak, hogyan kellene élnem, éreznem. Rájuk is nagyon haragudtam. Sokat csavarogtam, ittam, kerestem magam - de sehol sem találtam.

Meg akartam halni, úgy éreztem, nem vagyok erre a világra való, valamilyen tévedés miatt vagyok itt, jöttem létre. Egy este kivittem a parkba a gyerekkori fotóimat tartalmazó dobozt és egyesével elégettem őket. Ott és akkor elégtétellel töltött el a cselekedetem, mintha kicsit visszaadtam volna az univerzumnak, apró bosszút álltam volna a világon és a sorsomon, mintha kicsit kitöröltem volna magam onnan, ahová nem voltam való.

Végül túléltem a kamaszéveket öngyilkosság nélkül, igazából még kísérletig sem jutottam el. Felnőttként sem lett sokkal jobb az életem, csak tolom a mindennapokat. Dolgozom, elköltöm, amit keresek, élek. Nagyon bánom, hogy elégettem a fényképeket. Már nincsenek meg a negatívak, nem tudom őket újrateremteni, örökre elvesztek. A szüleim ezt nem bocsájtották meg nekem, máig elő-előkerül a téma, mit tettem, a szememre hányják, milyen gyerek voltam, mit csináltam. Hiszen az ő emlékeik is voltak, végülis jogos a haragjuk. Én is dühös vagyok akkori önmagamra, nem tudok túllépni azon, mit tettem, gyökértelennek érzem magam a fotók nélkül, mintha sosem lettem volna csecsemő, kisgyerek, szép emlékeim meg alig vannak a tinikorból.

Még nincs gyerekem, de nem is tudom, mit kellene tennem, hogy ő soha ne érezze így magát. Talán jobb, ha nem is lesz nekem soha.