Legyőzheti a szerelem a távolságot?
“Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki szabadon döntött mellettünk, s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót.
Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe.”
Az én kicsi történetem valamikor tavaly április közepén kezdődhetett.
Már hónapokkal előtte regisztráltam egy társkereső oldalon, akkor még semmi komoly szándékkal. Nővéremmel együtt gyakran nevetgéltünk azokon a férfiakon, akik a testüket ajánlották nekünk, vagy épp tőlünk kértek szolgáltatásokat.
Aztán április első hetében végső elkeseredettségemben rákattintottam a "kereső" rovatra, és beírtam a számomra fontosabb jellemzőket. Azaz ne legyen tőlem max. 7 évnél idősebb, de azért tőlem fiatalabb sem. Mást azt hiszem nem is állítottam be, majd véletlenszerűen kattintgattam... Aztán rátaláltam. RÁ. Adatlapját átvizsgálva nagyon szimpatikus férfit láttam benne. Majd volt egy "tetszik" téglalapocska az adatlapja tetején. Rákattintottam, és vártam arra, hogy lépjen.
Miközben újra, és újra átvizsgáltam az adatlapját, egy szó volt az, amin nagyon megakadt a szemem. Budapest.
Mély levegőt véve reménykedtem benne, hogy annak ellenére, hogy én Miskolc mellett élek, azért még írni fog nekem...
Talán egy óra sem telhetett el, de már meg is kaptam az első levelemet tőle.
Majd egy hét levelezgetés után, MSN-en folytattuk ismerkedésünket. Órákon keresztül ment a beszélgetés, addig, amíg egyik nap be nem jelentette, hogy kész, találkozni szeretne velem, meg akar ismerni.
A szívem összeszorult, és abban a pillanatban éreztem legelőször azt, hogy mennyire fontos szerepet kezdett betölteni az életemben. Nem volt ellenemre a találkozó, így rá egy hétre, május 1-jén találkoztunk.
Csodálatos napot töltöttünk el. A vonatállomáson úgy találkoztunk, mint akik idegenek, de este már szomorúan, egymást ölelve, csókolva búcsúzkodtunk. (Most is könnycseppek szöktek a szemembe, ahogy felelevenítem ezeket az eseményeket..)
Azóta az életem fenekestül megváltozott. Olyan boldog vagyok vele.
Nem hittem volna, hogy az ember 17, lassan 18 évesen megtalálhatja azt az embert magának, akivel az életét szeretné leélni. Sokan mondják, hogy ez fellángolás... Fiatal vagyok még arra, hogy lekötelezzem magam, de miért is ne? Anyáink 18-19 évesen annak idején, már terhesen futkároztak... Persze ez nem azt jelenti, hogy ugyanezt szeretném, ezzel csak arra utaltam, hogy ha szüleink megtalálták olyan hamar a társukat, akkor mi miért ne tehetnénk?
A távolság pedig legyőzhető. Szeretek utazni hozzá, szeretem azt, amikor az állomáson újra megölelhetem.
A búcsúzás szörnyen nehezen megy, de tudom, hogy ha elég türelmesek vagyunk, akkor utána közösen, egy boldog életnek vághatunk neki.
Ne vonjuk meg magunktól a boldogságot csak azért, mert a párunk messze van tőlünk. Igenis küzdeni kell a másikért. Két kézzel kaparni, és nem ismerni lehetetlent.
Mindenre van megoldás, csak mi emberek hajlamosak vagyunk a könnyebbik utat választani...
Nem mondom, hogy könnyű, nehéz. Minden áldott nap egyre, és egyre nehezebb, de megéri harcolni...
Egy idézettel szeretném befejezni "apróra" sikeredett cikkemet:
"Nem lesz könnyű. Iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak Téged. Mindenestül. Örökre. Együtt, minden nap."
Írta: jucika.mucika, 2011. május 13. 16:08
Fórumozz a témáról: Legyőzheti a szerelem a távolságot? fórum (eddig 66 hozzászólás)