A kimondatlan érzések...

Majd hirtelen valahonnan előszedte az utolsó tartalékait, és mint egy súlyemelő, aki a határait feszegeti, a hatalmas fájdalmak, és a mérhetetlenül nagy lehúzó erő ellenére felállt, és tesz előre egy lépést. Majd még egyet, és még egyet.

Idővel azt vette észre, hogy egyre és egyre könnyebb azt a súlyt cipelni a hátán, és egy idő után már nem is tartotta nehéznek. Sőt! Elfogadta, hogy azt a súlyt a többivel együtt most már egy adott ideig cipelnie kell. Ezt mindig addig tette, ameddig el nem érte azt a pontot, ahol valaki rászólt: Most már leteheted, és pihenj meg kicsit.

Így van ez az életben is.

Először nem meséljük el a gondjainkat, majd ezáltal hatalmas teher nehezedik a lelkünkre. Nagyon nehezen, de továbblépünk, és ezzel a teherrel együtt élve nap mint nap megcsináljuk, amit meg kell csinálnunk. Aztán ahogy az idő telik, az adott probléma nem is lesz akkora probléma.

Elfogadjuk, végül pedig leülünk egy kicsit. Megpihenünk. Lerázzuk magunkról a problémát. Szánunk egy kis időt az átgondolására. Majd szabadon és oly' könnyedén indulunk tovább a jövő felé vezető úton.

Kis ideig haladunk, majd újra jön egy kis probléma. Újabb terhek. Majd a megszokás, majd pihenés időszaka... Az újrakezdésé.

Ez egy körforgás. Az egész élet egy körforgás, és mi ennek a körforgásnak a tagjai vagyunk, és ha ezt sikerül elfogadnunk, akkor talán sikerül az élet útját úgy bejárni, hogy a minket érő gondok egy pillanatig se lassítsanak le minket.

Az élet szép. Csak meg kell találni benne a szépséget.

Véleményem szerint az élet szépsége az, hogy bármit hozhat, és bármelyik pillanatban. Kiszámíthatatlan.

Az élet rejtélyét senki nem tudta még megfejteni, de ha meg lehetne fejteni sem szeretném megtudni. Az élet így szép, és én így szeretem!