Életek árán

Sokszor visszarévedek édesapám tanításaira, miszerint az állatok érző lények és nem szabad bántani őket. Ezt a leckét egy életre megtanultam és elhatároztam: Én is tanítani fogom.

Az ember önző, tudom, mert én is az vagyok. Pusztítja környezetét csak azért, hogy megteremtse magának azt, ami talán már szükségtelen.

Gondolkozzunk csak! Nézzünk szét az otthonunkban mennyi kacat van, amire talán nincs is feltétlen szükségünk! Vegyük például a kozmetikumokat, a drágábbnál drágább samponokat, tusfürdőket! Az emberek szeretik, mert széppé, illatossá, tisztává teszi őket. Na, de milyen áron?

Talán sokan nem tudják, hogy mire egy árucikk teljesen tökéletessé és veszélytelenné válik az egy nagyon hosszú folyamat. Na és kik szenvednek meg a kényelmünkért és csillogásunkért? Az állatok. Isten sebezhető teremtményei. Az én szememben régóta ők az igazi hősök. Tűrik az emberek igazságtalanságát, bántalmazását, de mit tehetnek ők ellene? Kik ők, hogy szembeszálljanak egy náluknál felsőbbrendű lénnyel, az emberrel?

Természetesen semmit nem tehetnek, de mi igen. Hiszek benne, hogy mi, kevesen ugyan, de tehetünk valamit. Állatvédő egyesületeket, menhelyeket hozunk létre, hogy a „háborúban” megfáradt hősöknek egy kis biztonságot nyújthassunk. Mi tettük tönkre ezt a földet, és talán már késő visszafordulni, de akiben van egy cseppnyi akaraterő és elég nagy szíve van az próbálja meg!

Emlékezzen rá, milyen tiszta, ártatlan és szeretettel teli lény volt ő, mikor megjelent a földön. Dehogyis bántott volna, bolyhos szőrű kiskutyát, csillogó szemű tengerimalacot, vagy fehér, csupaszfarkú kisegeret. Senki sem ezzel a gondolattal született.

Mielőtt egy drága kozmetikumért nyúlunk a polcra, képzeletben változzunk ismét gyermekké, gondoljunk legelső tiszta szemű barátunkra és ha nyugodt szívvel meg tudnánk simogatni és a szemébe tudnánk nézni, akkor még van remény…

Senki nem mondja, hogy ne legyél tiszta, ápolt, üde, illatos! Lehet olyan kozmetikumokat kapni amelyeket nem állatokon tesztelnek.