A kimondatlan érzések... (beszélgetős fórum)

Nem hinném, hogy jó példa. A frusztráltság,megélt kudarc élmény,olyan érzés, amit egy cél elérésének lehetetlensége miatt érzünk.A frusztráltság állapotában a lelked soha nem hisz abban, hogy jobban is tudod csinálni..Ebben a helyzetben a teljesítmény jócskán lecsökken. Az optimizmus derűlátó, bizakodó,a dolgok jó alakulásában hívő szemlélet. Sokkal közelebb van a " jó" hoz. Ez az állapot cselekvésre alkalmas.

Nem mennék bele ebbe a témába, mert nem vagyok filozófus, másrészt ez az indítás nem egészen erről szólt.

Miért létezik ez a fogalom?

Család, munkatársak, barátok, ismerősök? Keresd a kitörés lehetőségét! Járj társaságba, programokra, rendezvényekre! Új ismerősöket, barátokat találhatsz.

Az biztos és ez is benne van a cikkben, hogy ahhoz, hogy túl jusson valaki a problémáján, több dolog is kell. Például alapesetben egy olyan személyiség, aki nyitott kifelé és képes megosztani a gondjait másokkal és van a környezetében segíteni tudó és akaró, aki meghallja és tesz is érte.

Ugyanis szavakkal hiába mondja valaki, hogy tedd le, lépd át, dobd el, felejtsd el stb. Van úgy, hogy ez nagyon kevés.:)

Olvastam a cikket, nem mondtam, hogy arról szól. Csak példának szántam, hogy ezt meg lehet tanulni: kimondani, elengedni a dolgokat.

A megmentő szerepnek is része a szeretet, tévedés, hogy nem. A különbség a valódi felelősségvállalás és az áldozati szerep között az, hogy a mártír önmagát nem szereti, ezért helyez maga elé mindig másvalakit. Segíteni akar, meg akarja menteni a másikat, csak éppen saját magára nem akar figyelni.

Így hárítja át a felelősséget folyton a másikra, olyan, mintha azt mondaná: Én nem is vagyok fontos, csak érted élek => Te vagy a felelős értem.

Bocs, hogy ennyire belementem, nem erről szólt a fórum.

Ha tudod, tisztában vagy vele és tény, hogy neked kell vinned, fájdalommal és küszködve, mindennap érzékenyen sajgóan és tehetetlenül, akkor viszed. Szeretetből. Ez egészen más, messze van a "megmentő játszmá"-tól.

A cikk egyébként nem a pillanatnyi megbántódottságról szól. Azzal kezdi, hogy gyerekkoráról...

Én amondó vagyok, hogy semmit sem kell, nem érdemes, sőt, nem is szabad cipelni. Itt az érzésekre gondolok, mivel a cikk erről szólt. Ha fáj, ha valaki megbánt, ha te megbántál valamit, azt igenis át kell élni, legtöbbször jó kimondani, és aztán el kell engedni. Nem kell cipelni semmit, ami szükségtelen, vagy rossz.

Az más dolog, hogy az érzéseink kimondásától, elengedésétől nem biztos, hogy megoldódik a helyzet, de legalább felelősséget vállaltunk magunkért, és nem szenvedünk. Ettől lesz felnőtt valaki.

"...de vannak olyan helyzetek, szándékosan használtam ezt a szót, amikor az ember ha letenné másokat sodorna vele nagyon nehéz helyzetbe, tehát vinni kell!"

Szerintem ez is feladattudat.

Falco, Marduk igazatok van, de vannak olyan helyzetek, szándékosan használtam ezt a szót, amikor az ember ha letenné másokat sodorna vele nagyon nehéz helyzetbe, tehát vinni kell! A feladattudat már más egy kicsit. Szerintem nagyon önostorozó az, aki keresi a gondokat a saját életében csak azért, hogy mártírként feladatnak tekinthesse. Minden ember tisztában van vele, hogy hogyan élhetne ha a nehézségeit ki tudná küszöbölni. Az életre szóló terhet, terheket feladatnak tekinteni?! Hát?

Feladatnak az tekinthető, amit tudod hogyan oldjál meg és megoldod! Ez egyfajta kihívás.Egy cél. De egy lelki teher, aminek igazából a megoldását, a végét, a konklúzióját homály fedi és cipeled, mert vinned kell, mert nem ruházható át senkire,azt nem nevezem se célnak, se feladatnak. De elfogadom, mert nem tehetek mást. Én sem így akartam, de az életem így alakult és segítő kezet nyújtok, amíg mozdulni tudok.Vannak olyanok, akik elfordultak tőlem emiatt, mert az emberek csak a pozitív helyzeteket szeretik. Könnyebb úgy tenni, hogy nem látom sem a problémát, sem a személyt akivel történik.Ezt én semmilyen körülmények között nem teszem meg!Tehát a teher, teher marad, egy megoldatlan helyzet, amit viszek magammal. De nem bújok el, felemelem a fejem és erős vagyok!:)

Igen! Ezzel azt gondolom, hogy mindenki így van! Dacol egy darabig aztán, ha a "szembeszél" már túl erős, félrehúzódik és egy kicsit pihen. Én ilyenkor kisírom magam. Azt is mondják, a könnyek megtisztítanak, meg azt is, hogy az istenek ajándékai. Egy biztos, utána könnyebben megy tovább minden.

Jó a cikked, sokakat érintő a téma. Gratulálok!:)

Szia!

Nagyon tetszik amit írsz és milyen igaz!:)

Én is sokáig cipelem a terheket, nem beszélek róla, stb. Egy idő után nagyon összegyűlik és úgy érzem összerogyok alatta.