Valakit elveszíteni...

Valakit elveszteni... mérhetetlen fájdalom. Nem tudtam elképzelni milyen az: elveszíteni egyik szülődet. Bár párom apukája sok évvel ezelőtt elhagyta-e földi világot, én mégis másképp éltem meg most Édesapám elvesztését. Nagyon szerettem apósomat, és nagy volt a fájdalmam, de ez a mostani avval össze nem hasonlítható. Mintha széttépték volna a szívemet:( Azt mondják, míg élnek a szüleid, mindegy hány éves vagy gyerek maradsz. Annak ellenére, hogy már 4 gyermekem van, én ezidáig elmondhattam magamról, hogy még gyerek vagyok. Sajnos én már félig felnőtt lettem.

2011. 01. 06. - ez a dátum örökre belevésődött emlékezetembe. Ekkor távozott el az élők sorából ÉDESAPÁM. Szörnyű napok következtek, de ezt biztosan mindenki tudja, aki átesett már ezen a szörnyű dolgon. Az utcán, a bevásárlóközpontban, és minden lehetséges helyen jött rám a sírás az első napokban. Félretettem a szégyenérzetem és szabad utat adtam a könnyeimnek, függetlenül attól éppen hol vagyok. A leglehetetlenebb helyeken jöttek elő az emlékeim és ilyenkor bizony nem tudtam visszafojtani egy csepp könnyemet sem…

A mai napig nem sikerült 100%-osan feldolgoznom-elfogadnom a halálát, olyan hirtelen jött senki sem számított rá. Ma már a könnyeim elapadtak, de nagyon-nagyon sokszor eszembe jut. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnák rá. Kisebb bajai voltak ugyan, kórházban is volt az utóbbi 2 évben párszor, de olyan eget rengető nagy bajt nem diagnosztizáltak nála. Utoljára érszűkületet diagnosztizáltak nála. Ekkor abbahagyta a dohányzást is, hiszen itt voltak az unokái, és sokáig velük akart lenni. Nagyon örült, mert a 2 fiam mellé 2009-ben ikerlányok születtek.

Imádta őket! Rajongva szerette! Sajnos a sors közbeszólt, és már csak fentről láthatja felnőni a gyerekeimet. Az én lányaim papák nélkül nőnek fel. (De sokat nézegetjük a képeit, videóit

és ha máshogy nem is, de így látják milyen, volt a papa.) Sajnálom őket, hiszen mindenki tudja milyen jó is az ha az embernek vannak nagyszülei.

Én is csodálatos emlékeket őrzök a nagyszüleimről!

Sajnos ez az én gyermekeimnek nem adatik meg. Apósom mikor a nagyfiam másfél éves volt, akkor hagyott itt minket, ennek már lassan 9 éve, és a sors fintora, hogy most mikor a lányaim másfél évesek lettek, akkor hagyott itt minket az édesapám. A boncolás után a diagnózis: szívizom-elfajulás.

Kutakodni kezdtem az éterben, és minden egyes tünet, a sok apró összességében tökéletesen ráillett apu tüneteire. Minden egyes leírt dolog szép apránként előjött nála is. Sajnos a leírtakban benne van, hogy ez egy visszafordíthatatlan betegség és az első tünetek megjelenése utáni 5. évig minden beteg belehal… Csak azt nem értem, ezt az orvosok miért nem diagnosztizálták és mi miért nem tudtunk róla? Az én apukám 2,5 évig bírta.

Ha ezt tudtam volna előre, talán mindent másképp csináltam volna. Lehet minden nap lógtam volna a nyakán, nem csak hétvégeken. Ha tudtam volna...

Most a lelke a mennyben figyel bennünket, a földi maradványait pedig otthon őrizzük.

Csak ez a mérhetetlen nagy fájdalom... csak ez ne lenne:( Nagyon köszönöm annak, aki ezt végigolvasta, ezzel a kis írással búcsúzom itt is el ÉDESAPÁMTÓL.

1946.10.03. - 2011.01.06.

Sárközi János élt 64 évet.