Ha az élet citrommal kínál (beszélgetés)

A "ha az élet citrommal kínál" ugyanaz, mint az Üvegtigrisben a "ha már úgyis a padlón vagy, szedj fel onnan valamit" - sokféle megfogalmazásban sok helyen ugyanezt mondják, és ez még nem épp hurrá-optimizmus.

Rezignáltan tudomásul vesszük, mi van épp körülöttünk, és próbálunk abból hasznosítani valamicsként.

Gyűlölöm a hurrá-optimizmust.

Gyűlölöm, ha valaki azt mondja, úgy jó, ahogy történt, idővel rájössz, miért. Ez hazugság.

Meg az is, hogy a kudarcok oka bennünk van. Az élet rohadt szemét tud lenni.

De az is igaz, hogy az adott helyzetből akkor lehet kihozni a legjobbat (vagy a legkevésbé rosszat), ha meg tudod csinálni, hogy higgadtan végiggondolod a lehetőségeidet érvekkel, ellenérvékkel.

Persze nekem sem megy mindig, de próbálkozok.

Szerintem a Csillám Póni által leírt helyzetben sem az a lényeg, hogy elhibázott-e valamit, hanem, hogy mit kezd vele. A nagyi-val sajnos nem lehet. :( Ha neki segít lelkileg, gyűjthet róla képeket, írhat róla magának valamit, esetleg neki elképzelt levelet, küldhet neki a szívében szeretetcsomagot. (Én az általam legjobban szeretett, kegyetlen körülmények között elvesztett embernek szoktam küldeni, régen sűrűn, mostanság ritkán, de pl. a szülinapján megint küldtem neki. Nekem segít. Egy rokonom az elhunyt férje kedvenc helyére járt ki (nem a temetőbe) és ott beszélgetett képzeletben vele.)

A többi probléma jobb: albi, pasi, munka is lehet másik. Amúgy ha én most itt lennék Magyarországon pasi, gyerek, család, pénz, munka és albi nélkül, tuti külföldre dobbantanék.

Igen, ez a vallások egyik hátránya. Szerintem senki sem születik bűnösnek. Csak nem és kész.

De ahogy nem a te hibád (nem rólad van szó), ha nem adod oda a seggedet a férjnek, őt sem lehet hibáztatni, amiért ő meg pont azt szereti. Minden zsák egyszer megtalálja a foltját, nem mindenki illik össze és nem is kell erőltetni.

Nagyon rá van telepedve az összes vallás az alapvető ösztönök elnyomására. Ezek evés, alvás, szex. Korlátozni pl a szexet mint ösztönt, vagy monogámiára kényszeríteni az embereket (az ember nem monogám, ahogy legközelebbi rokonunk, a majom sem, az állatvilágban ritka a monogámia, szinte csak a madaraknál van), megbetegít, és úgyis előbb utóbb felszínre tör, hogy kinek kinek mire van szüksége.

Munka, vagy rokon elvesztéséhez sem kötelező jópofát vágni, de végülis a reakció mutatja meg, hogy ki a szívós, van, aki reagál, van, aki magába zuhan. Mindenesetre egyik sem függ attól, hogy bűnösnek születünk meg ilyen baromságok.

Azt gondolom, hogy a halál után nem sok van,az élet meg rövid, úgyhogy jobb azt ezerrel élni, és nem törődni mások véleményével.

segítő szándék? melyik? hol?

a ne menj férjhez?

a ne vállalj munkát, maradj segélyen?

Minek is nekem ellenség, ha ilyen segítőkész emberek vesznek körül :P

Ezen a kérdéseden elgondolkozhatnál. Remélem, találsz több helikoptert is az életben.

Talán észrevehetnéd, hogy nem bántó, hanem segítő szándék van a soraink mögött.

Nekem viszont nincs szükségem olyanra, aki csak a rosszat látja még a jóban is.

Nos szerintem kicsit többet láttál bele az itteni hozzászólásokba, mint amit mondani akartak. Melyik hozzászólásban esett szó bűnös lelkekről vagy Mennyországról? Ha neked a pozitív gondolkodás maga a horror, nem tudom, milyen horrorfilmeket nézel :D

Rávilágítanál, hogy az én hozzászólásomban mi nem volt reális, vagy hol nem ismeri el a külső körülményeket?

nem mese, sokkal inkább horror! mint a sötét középkor meg az inkvizíció, brrr

bűnös lélekként születtél e világra és szenvedned kell, hogy bejuss a Mennybe

Olyan humánus és bájos ahogy ez a rengeteg cukorfüggő vigasztal: a te hibád, miattad van, elbactad ezért bűnhődsz.

Reálisan nem lehet látni? Hogy vannak külső események, körülmények, amik felettünk állnak és nincs rájuk befolyásunk? Nem lehet, hogy valami rajtunk csattan, pedig a partvonalon kívül állunk?

na bazz ma reggel is a narniás ruhás szekrénybe ugrottam a busz helyett ...

itt mindenki traktor, csak én vagyok helikopter?

Passz. Egy nagyi halála miatt még nem dőlünk a kardunkba. szereti a nagyikáját, de a nagyik természete márcsak az, hogy előbb-utóbb itthagynak minket.

Határozott időre szóló munkaszerződés esetén egyszercsak elkövetkezik a határozott idő vége. Itt már van némi tanulság: ilyen állást lehetőleg ne vállalj be.

Kirakott a főbérlő? Itt is van korrekciós lehetőség: ne albérletre költs, inkább vegyél valami sajátot hitelre, a törlesztés sem több mint a havi bérleti díj.

A némileg perverznek tűnő igényekkel fellépő férjuramnál: ne köss házasságot, könnyebb elzavarni egy ilyen nyikhajt, ha nem kell a válási macerával foglalkozni.

De ha mindez nem veled történt, csak az érthetőség kedvéért írtál E/1-ben, akkor neked voltaképpen mi bajod?

Honnan tudhatnám, hogy mit hibáztál el? Kedves, hogy kedvesnek szólítasz. :-) A Koellót én is rühellem. Mi több, nem is értem. :-)

Kedves! Meséld el, hogy a lentebb felsorolraknák, mit is hibázram el?

És mégegyszer, nem velem történik, a kommunikáció könnyebbsége miatt írtam E/1ben.

Nem kell kimenni a Margit-hídra, nem kell a Dunába ugrani, hiszen jó úton haladsz már, meg fogod tudni a problémáidat. Tényleg magadat kell okolni, idáig már eljutottál.

De nem azért hogy meg is gyűlöld magad az elkövetett hülyeségek miatt, hiszen mindenki hibázik. Hibáztál, ezt először meg kell bocsásd magadnak, mert emberek vagyunk, hibázunk. Aztán neki lehet vágni kijavítani a hibát, helyrehozni az elrontott helyzetet, legközelebb meg felismerni azt a szitut, amelyikben azt elkövetted, és akkor már nem elkövetni mégegyszer. Nem lesz miért rinyálni.

Így van. Nem kell rögtön menekülő útvonalakat keresgélni. Ami fáj az hadd fájjon, helyet kell annak az érzésnek adni, elmerülni benne, elismerni a létjogosultságát. Tart ameddig tart, az egészséges lélek úgyis felülemelkedik rajta előbb-utób, akármi okozta is.

Nade hogy egy szeretett személy meg se érdemelné, hogy szomorú legyek miatta? Hát az durva. Hiába nyomná le azt a fájdalmat az ember a lelke legmélyére, az akkor is ott maradna. Valamilyen úton-módon akkor is teret nyer, esetleg sokkal később, valami nagyon furcsa formában. Akkor meg már nehéz felismerni, nehéz azonosítani. A legjobb azt ott rögtön megtenni.

Én sosem sajnáltam magamat, a tragédiáink miatt.

És így van, a gyásznak megvan a maga ideje. Én pl régen még a gyász elől is elmenekültem. Pontosan azt csináltam amit hópihe írt. Megkerestem az adott helyzetben a legjobb dolgaimat, amivel leköthettem magam, csak a gyászra ne legyen lehetőségem. Írtam is, hogy olyan voltam mint ő. Ezért is mondom, hogy SZERINTEM téved. Mert vannak olyan helyzetek, amikor ez nem megoldás, mert cserébe úgy pofán csap érte az élet, hogy a fal adja a másikat. Ki kell várni mindennek az idejét, nem pedig rögtön nekiülni és listát írogatni, hogy abból szemezgessünk.

12. hópihe14 2018-01-30 07:51

Ha nálad most valóban ennyire összejöttek a dolgok, azért minden egyes területen egész biztosan volt valami előjele annak, hogy nem egészen jó irányba tereled. Hogy valahol, valamit nem úgy csinálsz, nem úgy intézel, ahogyan azt kellene.

Persze, a nagyi betegsége, halála sajnálatos dolog, ez ellen nem tudunk tenni semmit.

De az életed többi területén, a pillanatnyi kudarcnak valahol te is részese vagy. Életünk alakulásánál legelőször mindig a saját tetteinket kell megvizsgálni, kizárólag csak a külső körülményekre hárítani a felelősséget, nem lehet.

Akkor most kell külön-külön megvizsgálni, körbejárni, és megfontolni, hogy merre tovább.

annyira felborítod a lelki békém, hogy egy műanyagkanállal is kicsipkézném a homloklebenyem, csak szabaduljak suttyóságodtól!!!

Szóval szerinted, ha valami rossz történik velünk, körülöttünk, akkor önvizsgálatra van szükség???? Okoljam magam mindenért, mert a környezet nem tehet róla, az csak ott van???

Ha megszűnik a munkahelyem, az én hibám. Nem a főnökömé, aki sikkasztott és csődbe vitte? nem, az én hibám! Ha 5 napig fecnikre firkálnék minden egyből jobb lenne

ha megcsal a férjem, az én hibám, mert nem tettem a kedvére, vagy egy alattomos kis sunyi dög, akinek a csapdájába estem, nem? NEM, az én hibám, én főztem rosszat vacsorára...

Vannak önálló gondolataid vagy valami kretén kócs baromságait szajkózod? a valóságban élsz?

Mindig mindenhez mosolyogva kell hozzáállni? limonádé meg tekilla? kicsit alkesz vagy?

ami rossz, az csakis az én hibám, én cseszem el?

Olyan mérgező vagy, hogy csak olvaslak, de a fülemig ér a savam.....

Ha figyelmesen elolvasod, hogy mit írtam, akkor tisztán lejön, hogy én sem írtam mást. Meg kell adni az időt a gyászra.

Miből olvastál ki a mondandómból olyat, hogy "A temetés végén nem rázzuk meg magunkat, hogy oké nincs mit tenni lássuk min fogok röhögni holnaptól!!!!" Éppen azt írtam, hogy nagyon hosszú ideig tartott nálam ez a folyamat, míg képes lettem feldolgozni.

Nem 1 hétről beszéltem én sem.

Viszont most is azt mondom: nem lehet egy életen át gyászolni, és egyáltalán bármilyen megpróbáltatásnak vagyunk kitéve életünk során, azon is lehetőség szerint minél hamarabb túl kell tenni magunkat.

Ha az embernek gyereke van, akkor annál inkább. Mert nem csak magáért felelős, hanem a gyerekéért, gyerekeiért is. Hogy segítheti egy anya feldolgozni a gyerekeiben a gyászt, ha maga sem képes rá? Ahhoz, hogy segíteni tudjak a gyerekemnek, magamban kell rendet tenni. Igen. Időbe telik, kinek-kinek más az idő is, amíg túl tud lépni a megváltoztathatatlan dolgokon. De meg kell tenni. Önmaguk és szeretteink miatt is.

Abban a helyzetben, amit bowie leírt, igenis meg kell adni az időt a gyászra! Gyászol a fiú, az anya, a feleség, mindenki! A temetés végén nem rázzuk meg magunkat, hogy oké nincs mit tenni lássuk min fogok röhögni holnaptól!!!!

Időbe tellik megtanulni egyedül helytállni. Nem 1 hét. 1 hét alatt milyen ötletelés jelent megoldást, ha a halál kopogtat???

Ugyan nem én vagyok a megszólított hópihe, de engedd meg, hogy reagáljak.

Nem tisztem védeni hópihét, megvédi ő magát, ha úgy érzi, hogy meg kell.

Azt írod, hogy szerinted téved. Te úgy látod, téved, de nem biztos. Csak másként látja a dolgot.

Vannak, akik szintén úgy látják ezt a csinálj citromból limonádét vagy kérj hozzá tequilát, mint hópihe. Vannak, akik másként.

Engem is megkínált már citrommal az élet. Savanyú volt. Rohadtul. Akkor alólam is kiszaladt a talaj, csak keserűséget éreztem, sokat sírtam. Akkor úgy éreztem, hogy képtelen vagyok beletörődni a megváltoztathatatlanba. Padlón voltam. De igaz a cikkben leírt helyzet: a gyásznak megvan a maga ideje, és időtartama.

Egy életen át nem lehet gyászolni. Bármilyen nehéz is, de fel kell dolgozni. Különben felemészt.

Idő, idő, és csillapodik a gyász, a fájdalom, és elfogadod, ami az élet velejárója.

A szeretett ember elvesztéséhez nem hasonlítható a munkánk elvesztése, egy kapcsolat felbomlása, sem semmi más.

Ezek mind ökölcsapások, és ki-ki a maga módján dolgozza fel.

De abban hópihének igaza van, hogy önsajnálatba menekülni, na annak nincs értelme.

Azért merem mindezt így leírni, mert én is ebben a cipőben jártam. Sajnáltam magamat, nagyon hosszú ideig. És senki nem tudott kirángatni a melankóliámból.

De sikerült. Mert azt mondtam magamban: ébresztő! Nem lehetek önző, itt vannak, akiknek szükségük van rám.