Az újszülött megölése II.
Tanulmány az Ügyészek Országos egyesülete és a legfőbb ügyész által - Kozma Sándor emlékére -hirdetett tudományos pályázatra.
A tanulmány célja, hogy bemutassa e delictumot történeti fejlődésében, a számadatok tükrében és dogmatikájában, valamint kitérjen a bizonyítás nehézségeire, továbbá megvizsgálja, ad absordum megkérdőjelezze az új tényállás beiktatásának megalapozottságát.
„… aki nem akar gyermekeket nevelni, mi köze annak a mi jövendőnkhöz?”
Veres Péter
TÖRTÉNETI VISSZATEKINTÉS
1. Az élet elleni bűncselekmények megítélése a történelem folyamán
Az élet elleni bűncselekmények megítélése minden időben és minden korban a történelmi, társadalmi, gazdasági viszonyoktól, illetőleg ezek fejlettségi szintjétől meghatározott. Ezért, mint minden bűnözési jelenség, úgy az élet elleni bűnözés is, kizárólag történeti szemléletű közelítésben vizsgálható. A történeti szemléletű elemzés hiányában ugyanis nem érthetnénk meg e rendkívül magas fokú társadalmi veszélyességgel bíró delictum alaktani és oksági kérdéseit, s nem nyerhetnénk megfelelő kiindulási alapot a megelőzéshez sem.
E bűncselekmények elbírálása a társadalmi fejlődés egyes szakaszaiban meglehetősen nagy eltéréseket mutat. Történelmi tények igazolják, hogy a társadalmi fejlődés különböző fokán nem mindig esett és esik egybe az emberölés egyéni, közösségi, valamint állami és társadalmi fogadtatása.
Az emberi élet fontosságának szélsőséges értékelését mutatja egyebek között, hogy a történeti fejlődés bizonyos szakaszán egyes jogok szerint az ölés körébe tartozott különböző állatok elpusztítása ugyanúgy, mint az ezek által okozott életvesztés, valamint a klasszikus értelemben vett emberölési cselekmények. E delictumok történeti felfogását végigkövetve megállapítható tehát, hogy még az emberölés fogalma, a büntetőjogi védelem kezdete, terjedelme és határa meghatározása is a társadalmi, gazdasági és tudományos fejlődés eredménye.
A történeti visszatekintés alapján teljes joggal állítható, hogy az élet elleni bűncselekménytípusok sorában nincs még egy olyan, amelyet annyira eltérően értékeltek volna, mint a gyermekölést. A gyermekölés „a legnagyobb mértékben sérti a már civilizált népek szánalomérzetét. Ugyanakkor azonban a történelem azt mutatja, hogy némely korszak társadalmának szánalomérzetét egyáltalán nem váltotta ki.” E bűncselekmény a fejlettség legalacsonyabb fokán álló népeknél nem tartozott az erkölcstelen, a korai rabszolgatartó társadalmakban pedig a jogellenes cselekmények közé. Kezdetben a nyomorék vagy éppen a szülés után közvetlenül életképtelennek vagy csökkent életképességűnek ítélt újszülöttek különböző módon (szikláról való ledobással, vízbefojtással stb.) történő megölése általánosan elfogadott szokás, illetve hagyomány volt.
Az ókori Rómában a családfőt megillető hatalmi jogosultságok közül több szempontból is kiemelkedik az apai hatalom (patria potestas), amely alatt a római jogban a családfőnek a családjához tartozó szabad személyek fölötti teljes magánjogi uralma értendő. A családfőt (pater familias) személyileg a pozitív jogosultságok körében megillette — többek között — a gyermek élete és halála feletti rendelkezés (ius vitae necisque); az elsőszülöttek kivételével a gyermekkitétel joga (ius exponendi) és a gyermekeladás joga (ius vendendi).
Az emberiség történetének egészen korai szakaszában a gyermekölés a természeti viszonyok között élő népeknél mintegy társadalmi érdeket szolgáló általánosan elterjedt jelenség és egy sajátos gyakorlati népességpolitika eszköze volt, s végső soron a szükséges népességi létszámarányok biztosítását szolgálta. E bűncselekmény a szülők erőszakos önvédelmi eszközévé vált az éhínség, a betegség és a túlnépesedéssel járó egyéb bajok ellen.
A megállapítottak mellett az is figyelmet érdemel, hogy számos népnél a gyermekölés eredendően ismeretlen volt. Így például az Andaman-szigeteken, Kambodzsában, az ókori Egyiptomban, Samoán, Thébában, s nem volt elterjedt Új-Zélandon sem. Azoknál a népeknél, ahol a gyermekeket megtartották, ott végig nagy szeretettel gondoskodtak felnevelésükről. E megállapítás érvényes még azokra a nációkra is, ahol egyébként a gyermekölés szokása elterjedt volt.
2. A magyar jogfejlődés
Hazai jogunkban korábbi törvényeink az emberölésnek különböző nemeit ismerték. Így gyilkosság alatt értették az előre megfontolt szándékkal elkövetett ölést, amelynek súlyosabb eseteit kiemelték, és mint hűtlenséget büntették a rokongyilkosságot, továbbá bizonyos oltalom alatt álló személyek (az ország rendes bíráinak, zászlósainak, főispánoknak, káptalan tagjainak stb.) megölését, majd később a rablógyilkosságot és a mérgezést. A gyilkosság fogalma mellett kifejlődött az egyszerű szándékos ölés, az indulatból történő ölés, s a vétkes emberölés. A gyilkosság büntetése régi jogunk szerint a halál, több esetben bizonyos súlyosításokkal végrehajtva; valamint a vérdíj megítélése az örökösök javára. Az emberölés többi alakjainál hosszú időkön keresztül az egyezkedés volt szokásban.
A bűncselekmények, melyekre Szent István dekrétumainak II. könyve büntetést szabott, három nagy csoportba különíthetők el. A második csoportba foglalt, a magánosok javai ellen elkövetett bűncselekmények sorát az emberölés nyitotta meg, amely a következő alakban nyert szabályozást: ha valaki mást véletlenségből öl meg; ha szabad ember másnak szolgáját öli meg, ha ispán, jóravaló vitéz, vagy közrendű ember felesége vérét ontja, mikoris a büntetése böjtölés és ötven, tíz, illetve öt tinó szolgáltatása; külön tartott bűntett a szándékos emberölés, melyet a tettes haragra gerjedvén és felfuvalkodván, kevélységből követ el; inkább magánjogi vétség, ha szolga másnak szolgáját öli meg; ily esetben a gyilkos szolgának ura a megölt szolga fele árával tartozott ennek urát kielégíteni, ha módjában volt, ellenkező esetben a gyilkos szolgát negyvennapi böjtölés után el kellett adni; ha szolga szabad embert ölt meg, a gyilkost ura megválthatta száztíz tinóval, vagy tartozott kiadni. Inkább az általános békesség biztosítását célozta a következő hely: „aki embert karddal öl, azon kard által vesszen el”.
A magánosok javai ellen elkövetett bűncselekmények meghatározása és büntetése tárgyában I. Endre király Edictuma kifejezetten csak az emberölésről szól, midőn a 6. §-ban elrendeli, hogy: „Aki papi személyt vagy akár világi embert ölt volna, a régi mód szerint lakoljon bűneiért.”, — tehát Szent István törvényeinek rendelése alá essék, mégis úgy látszik, hogy Endre nemcsak az emberölést, de egyéb magán bűntetteket is súlyosabb büntetéssel sújt, mint Szent István, mert midőn a 6. § zárómondatában megparancsolja, hogy „vérontástól, ragadozástól és egyéb bosszúság s erőszak tételétől minden ember tartózkodjék.”, e norma megszegőit fő- és jószágvesztéssel rendeli büntetni.
Szent László tizennyolc évig tartó uralkodása alatt (1077–1095) számos törvény alkotásával járult hozzá az életnek jogi keretekbe foglalásához. Három könyv tartalmazza decretumait. A büntetőjog körébe sorozható parancsolatai és tilalmai — úgy, mint a Szent István törvényeiben meghatározottak — három csoportba foglalhatók. A második csoport foglalta össze a magánosok javai elleni bűncselekményeket, itt első helyen említendő az emberölésről szóló II. 8. articulus, amely szerint: „Aki kivont karddal embert öl, vessék tömlöcbe a király ítélete szerint és osszák három részre minden vagyonát (…). 1. § Ebből két rész illesse a megöltnek rokonságát, a harmadikat adják a gyilkos fiainak és feleségének. 2. § Ha pedig száztíz pénznél kevesebb vagyona lenne, szabadságát is veszítse el”.
Nagy részletességgel szabályozta az 1792. évi javaslat a II. könyv XIX. artikulusában a homocidiumot, amelynek a szándék fokai, a sértett személye és az elkövetés módjaira tekintettel többféle nemét különböztette meg. Külön szólt a parricidiumról, infanticidiumról, a procuratio abortusról, az expositio infantumról, az assassiniumról, intoxicatioról és végül a propricidiumról.
Rendkívül figyelemre méltó az 1843. évi javaslat álláspontja is, amely az osztályozásnál a praemeditációt vette alapul, de a legsúlyosabb büntetést, az életfogytiglani rabságot csak néhány kiemelt esetben (rokonölés, rablógyilkosság, bérgyilkosság stb.) szabta ki; a rendes büntetés tizennyolc évi rabság volt, de amennyiben különös kegyetlenséggel követték el a cselekményt: huszonkét év. A javaslat a gyilkosság mellett — a bajor Btk. nyomán — a szándékos emberölést is szabályozta, amelynek jellemzője az előre meg nem fontolt, erős felindulásban keletkezett és e felindulás alatt végre is hajtott ölési szándék volt.
A magyar büntetőjog hosszú ideig súlyosbított halálbüntetéssel szankcionálta a gyermekölést elkövetett anyát.
Werbőczy István Hármaskönyve a II. rész 43. cím 5. §-ában a cselekményt a következőképpen rendelte büntetni: „5. § Mindazáltal tudnunk kell, hogy az asszonyok és nők ellen is abban az esetben, ha közülök valamelyik a férjét vagy szülőjét, avagy saját magzatait gonoszul megöli vagy megöleti (mivelhogy ez hűtlenség vétkének számába esik) épen, mint a férfiak ellen, főbenjáró ítéletet kell hozni és kimondani.”
Még a XIX. század elején is a halálbüntetés volt a jellemző és csak később lépett helyébe az úgynevezett időleges rabság, illetve amennyiben a gyermek halálát a szülés eltitkolása, s a segély hiánya idézte elő: az időleges fogság. A XVIII. században e bűntett megelőzésére elrendelték a viselős hajadonok megseprűzését (virgatio per carnificem), illetve a községi elöljáróság felügyelete alá helyezésüket. A községi elöljáróságokat is büntetéssel sújtották, ha az előírt megelőzési szabályokat nem tartották be, egy 1795-ben kelt helytartói intézkedés pedig elrendelte a szülőházak létesítését. Az 1792. évi javaslat ugyan külön fejezetben szól a gyermekölésről, de még, mint homocidiumot bünteti; az 1843. évi javaslat már mindenképpen külön szabályozza e delictumot, amelyet enyhébben rendelt büntetni (tízévi, illetve ötévi rabsággal). A javaslat 136. §-a büntetés alá vonta azt a házasságon kívül teherbe esett személyt, aki szándékosan, azon célzattal, hogy gyermeke meghaljon, olyan állapotba helyeztette magát, amelyben szüléskor a szükséges segítséget nélkülöznie kellett.
Az 1792. évi javaslat XXI. artikulusa a csecsemőgyilkosságot a következőképpen szabályozta:
„1. § Az újszülött gyermek megölését nevezzük csecsemőgyilkosságnak; ha ugyanis a születést követő hosszabb időköz elteltével ölik meg a szülők gyermekeiket, akkor az ilyen gonosztett már gyermekgyilkosság, amelyről az előző szakaszban szó volt.
2. § E bűntettet többnyire a házasságon kívül született gyermekek ellen szokták elkövetni. Éppen ezért, hogy ez megelőzhető legyen, a leányanyákat, nemcsak addig, amíg a terhüket méhükben hordozzák, hanem azután is, hogy megszülték magzatukat, tilos büntetés vagy akár a templomokban, akár egyebütt történő megszégyenítés alá vonni. Sőt: közülük mindazoknak, akik kellő időben jelentkeznek az illetékes hatóságnál, a köz részéről minden segítséget meg kell adni, hogy attól is kártalanítást kaphassanak, aki terhességüknek okozója volt.
3. § Még az sem követelmény, hogy a méhének terhét hordozó nő közvetlenül jelentkezzék a hatóságnál. Elegendő az is, ha állapotát a szülés előtt közhitelű személynek felfedi, e személy lehet vérrokona is; s ez a személy azután, a nála jelentkezett nő bármiféle zaklatása nélkül, a szükséges intézkedések megtétele céljából jelenti a tényt a hatóságnak. Egyébként, csecsemőgyilkosság esetében a terhesség előzetes elhallgatása mindig súlyosbító körülménynek, s a csecsemő vétlen halála esetén gondatlanságnak számítandó be.
4. § Az anyának nemcsak a saját maga által kezdeményezett bármely olyan tette számít csecsemőgyilkosságnak, amelynek rendes és az anya előtt is ismert folyamata szerint a csecsemő halála bekövetkezett, hanem a csecsemő élete fenntartásához szükséges anyai kötelesség gonosz szándékú elmulasztása is csecsemőgyilkosságként büntethető.
5. § Részes e bűntettben, aki akár tanáccsal, akár tettekkel hozzájárul akár a terhesség, akár a szülés eltitkolásához, avagy bármiféle módon okot ad arra, hogy csecsemőgyilkosság követtessék el. Ha pedig a teherbeesés okozója, vagy a csecsemőgyilkos nő szülei biztatták fel őt a tett elkövetésére, különösen, ha magánál a csecsemőgyilkosság aktusánál is segítettek, mindenkor súlyosabban kell bűnhődniük, mint az idegeneknek, és a körülmények különbözősége szerint akár a csecsemőgyilkos nővel azonos büntetésnek kell őket alávetni.
6. § Végül: a büntetést a gondatlanságnak és a szándékosságnak a bűntény összes körülményeiből kihámozandó arányosításával kell kiszabni, az emberölésről szóló szakaszban foglaltak figyelembevételével.”
2.1. A gyermekölés szabályozása az 1878. évi V. törvénycikkben
Az 1878. évi V. törvénycikk a bűntettekről és vétségekről (Btk.), valamint az 1879. évi XL. törvénycikk a kihágásokról (Kbtk.) alkották az első magyar törvénnyé lett teljes büntető kódexeket.
A Btk. általános és különös részre oszlott, ezek pedig kilenc, illetve negyvenhárom fejezetre és folyamatos számozás mellett 486 szakaszra tagolódtak. A kihágási büntető törvénykönyv ugyancsak kettő részből és összesen 145 paragrafusból állt.
A Btk. általános részének beosztása fejezetenként: bevezető intézkedések, a törvény hatálya, a büntetések, a kísérlet, a részesség, a szándék és gondatlanság, a beszámítást kizáró vagy enyhítő okok, a bűnhalmazat, a bűnvádi eljárás megindítását és a büntetés végrehajtását kizáró okok.
A Btk. különös része a rokonbűncselekményeket együtt tárgyalta. Ezek öt csoportba sorolhatók: az uralkodó és az állam elleni bűncselekmények (I–VIII. fejezet); a társadalmi rend (IX–XIII. fejezet); az egyesek személye és vagyona (XIV–XXXVI. fejezet); a közbiztonság elleni bűncselekmények (XXXVII–XL. fejezet), majd megint az állam-, illetve az államigazgatás rendje elleni bűncselekmények és a hivatali bűncselekmények (XLI–XLII. fejezet).
Az 1878. évi V. törvénycikk — hasonlóan a külföldi büntető kódexekhez — az emberölés fogalmi köréből kiemelt néhány tényállást és ezeket külön szankcionálta, illetve privilegizálta. A kiválasztást és az enyhébb büntetést mind a tettesnek, mind a sértettnek sajátságos körülményei indokolták, mind pedig a társadalmi felfogás vonta maga után. A Csemegi-kódex vonatkoztatott szabályai szerint az emberölésnek ilyen különös nemei voltak: a gyermekölés (Btk. 284. §); a kívánságra való ölés (Btk. 282. §); az öngyilkosságnál való részesség [Btk. 283. § (1) bekezdés]; és az amerikai párbaj [Btk. 283. § (3) bekezdés].
A Btk. 284. §-a gyermekölés alatt az újszülött törvénytelen gyermeknek az anya által elkövetett megölését értette, amelyet a jelzett szakasz a következőképpen szabályozott: „Azon anya, aki a házasságon kívül született gyermekét a szülés alatt vagy közvetlenül a szülés után szándékosan megöli: öt évig terjedő börtönnel büntetendő”.
A gyermekölésnek az emberölés köréből való kiemelését az indokolta, hogy a cselekmény megítélése az adott korban megváltozott, amely szerint a figyelem az ártatlan áldozatról a bűntettet elkövető nőre terelődött. A jogalkotót az a felismerés vezette, hogy a gyermekét megölő nő a szülés alatt vagy közvetlenül a szülés után olyan speciális testi és lelki állapotban van, amely bűnösségét — kiváltképpen, ha megölt gyermeke törvénytelen születésű — jelentékenyen enyhíti.
Angyal Pál szerint e delictum „különtartásának és enyhébb büntetésének főbb indokai:
a) a házasságon kívül teherbe esett nő sajátlagos lelkiállapota, mely a ballépés elkövetésétől a szülésig folyton tart, sőt azután sem szűnik meg azonnal; a teherbenlét eltitkolása, a szégyentől, meggyalázástól való félelem mind olyannyira deprimálják a nőt s ellen álló erejét oly fokban gyengítik, hogy a legkisebb motívumra is elhatározza magát annak a cselekménynek elkövetésére, mely szabadulást jelent a nyomasztó érzésektől; ez az indok azonban csak a házasságon kívül teherbe esett nővel szemben bír jelentőséggel;
b) a szülő nő testi állapota, mely az orvostudományi tapasztalatok szerint oly kivételes helyzetbe juttatják a nőt, hogy annak a cselekménye bűnösség szempontjából jelentékenyen enyhébb, mint az e körülmények nem létében elkövetett ölés; a szüléssel járó testi fájdalmak, a nagyfokú vérveszteség s az ezzel járó egyéb körülmények elerőtlenítik a nőt testileg és lelkileg s mintegy hajlamosítják annak a cselekménynek elkövetésére, melynek tárgya egyszersmind szenvedéseinek előidézője;
c) a gyermektartás és felnevelés költségeitől való félelem, tehát egy merőben gazdasági forrásból eredő ok, mely egymagában ugyan alig értékelhető s a büntetés-lefokozást nem indokolhatja, de összefüggésben a többivel még sem hagyható figyelmen kívül;
d) felemlíthető végül még az az indok is, melyre már Mittermaier utal, hogy t. i. a szülőnő azért is könnyebben határozza el magát gyermekének megölésére, mert a szülés alatti vagy éppen csak megszült gyermeket mintegy még testrészének tekinti, mellyel szabadon rendelkezhetik”.
A gyermekölés törvényi tényállása a hatályos büntetőjogi szabályozástól annyiban különbözik, hogy a Csemegi-kódexben poenalizált delictum elkövetési tárgya kizárólagosan házasságon kívül született gyermek lehetett, ezért ehelyütt csak a passzív alannyal kívánok foglalkozni.
A gyermek házasságon kívül születettségének kérdése a Curia 5. számú döntésével jól példázható. Eszerint ugyanis „a Btk. 284. §-ának rendelkezése azon férjes nőre, ki a házasságának tartama alatt születendő gyermekét megöli, azon esetre sem nyerhet alkalmazást, ha gyermekét nem férjével, hanem akár a házasság tartama alatt, akár a házasság létrejötte előtt mással nemzette, s hogy ebből következőleg az olyan nő, a fennforgó körülményeknek megfelelően az emberélet elleni bűntettekre nézve fönnálló általános szabályok szerint büntetendő”.
E problematikát a következő eseti döntés is megvilágítja: „Az a nő, akinek a férje él, mindaddig, amíg ettől törvényesen el nem választatott, házasságon kívül állónak nem tekinthető; a törvényből merített anyagi okból helyesen tagadta meg tehát az esküdtbíróság a Btk. 284. §-ában körülírt bűntett megállapítására irányuló kisegítő kérdések feltevését, mit a védő azon az alapon indítványozott, hogy vádlottnak újszülött gyermekét nem a férj nemzette.(K. 7345/1910. B. V. 175.)
2.2. A cselekmény büntetőjogi megítélése a Csemegi-kódexet követően
Magyarország felszabadulása után az Alkotmány megalkotását követően — a kor politikai szellemének megfelelően — szükségessé vált a büntetőjog új, szocialista alapjainak megteremtése. Az egész büntetőjogi szabályozást magában foglaló törvénykönyv létrehozásának azonban nem voltak meg a feltételei, így csak a büntető törvénykönyv általános része született meg az 1950. évi II. törvénnyel (Btá.). Ez a korábbi kódex általános részét váltotta fel.
A régi törvénykönyv egyéb rendelkezései számos módosítással és kiegészítéssel egészen 1962-ig hatályban maradtak. A sok modifikáció és kiegészítés következményeképpen csaknem áttekinthetetlenné vált joganyagot az Igazságügyi Minisztérium rendszerezte és hivatalos kiadványban tette közzé.
Több évi előkészítő munka eredményeként 1961-ben jött létre az első átfogó szocialista magyar büntetőkódex, a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve (Btk.), az 1961. évi V. törvény, amely egységesen szabályozta a büntetőjog egész anyagát. Az új Btk. és az azt életbe léptető 1962. évi 10. törvényerejű rendelet 1962. július 1-jén lépett hatályba, s ezzel a magyar büntető jogalkotás bizonyos értelemben a büntetőjog kodifikáción nyugvó szabályozásának elvéhez tért vissza.
Az 1961. évi V. törvény alkalmazásának több mint másfél évtizedében eredményesen védelmezte a szocialista társadalmi rendet, az állampolgárok személyét és jogait, hozzájárult a közrend és a közbiztonság megszilárdításához.
Az 1970-es évek elején indult meg a büntető jogszabályok korszerűsítése. E folyamat a Btk. 1971. évi módosításával kezdődött, amely megteremtette a bűncselekmények súly szerinti felosztását bűntettekre és vétségekre, szűkítette a halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények körét, a társadalmi-gazdasági fejlődésnek megfelelően jelentősen módosította a közlekedési, a népgazdaság elleni és a vagyon elleni bűncselekmények szabályozását. Az újabb — 1973. évi — módosítás biztosította a feltételeket ahhoz, hogy a bíróságok a jogpolitikai irányelveknek megfelelő, differenciált büntetéskiszabási gyakorlatot folytassanak, és szélesebb körben alkalmazhassanak vagyoni hátránnyal járó büntetéseket.
1974-ben a szigorított őrizetre és az alkoholisták munkaterápiás intézeti gyógykezelésére alkotott jogszabályok a társadalom hatékony védelmét biztosították a különösen veszélyes visszaeső bűnözéssel és a bűnözésben igen nagy szerepet játszó alkoholizmussal szemben.
1975-ben új jogszabályok jelentek meg a szabadságvesztésből szabadult személyek utógondozásáról. Ezek alapján kiépült a hivatásos és társadalmi pártfogók hálózata, és az elítéltek a korábbinál nagyobb segítséget kaptak ahhoz, hogy büntetésük letöltése után megfelelően beilleszkedjenek a társadalomba, ne lépjenek ismét a bűnözés útjára.
E részleges kiegészítések és módosítások ellenére szükségessé vált az addigi jogfejlődést összegező és továbbfejlesztő, új Büntető Törvénykönyv megalkotása. Az új kódexet a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény hatálybaléptetéséről és végrehajtásáról rendelkező 1979. évi 5. törvényerejű rendelet (Btké.) 1979. július 1-jével léptette életbe.
Az 1961. évi V. törvény az emberölésnek ezt az enyhébben minősülő esetét nem tartotta fenn azzal az indokkal, hogy a Csemegi-kódex megalkotása idején meglévő viszonyokhoz képest a nők társadalmi helyzetében, a házassági köteléken kívül született gyermek jogállásában, a társadalmi és gazdasági viszonyokban bekövetkezett alapvető változásokra figyelemmel a cselekmény privilegizálása szükségtelenné vált. A hatályos Büntető Törvénykönyv osztotta ezen álláspontot.
Azok a társadalmi viszonyok, amelyek százhúsz évvel korábban fennállottak a mai szemlélettel nem, vagy legalábbis a nagyon elmaradott felfogás esetén igazolhatók, de teljesen megszűntnek mégsem tekinthetők. Mint korábban szó volt róla, az 1998. évi LXXXVII. törvény 40. §-a az újszülött megölésének sui generis bűncselekményként történő szabályozását ezért nem is ezzel indokolta, hanem azzal az empirikus ténnyel, hogy a titkolt terhesség esetén a szülő nő rendszerint a mások segítsége nélkül lefolyt szülési folyamat során ténylegesen kivételes testi és lelki állapotban van, és ez az állapota a beszámítási képességére is kihatással lehet.
A sok éves ítélkezési gyakorlat tapasztalatai alapján elmondható, hogy ez a jogi értékelés egyrészt abban jut kifejezésre, hogy a szülő nő részéről a szülés alatt vagy közvetlenül ezt követően megvalósított ölési cselekmény esetében — a Legfelsőbb Bíróság 15. számú Irányelvének útmutatását követve — a bíróság az emberölés minősített esetének, különösképpen a cselekménynek előre kiterveltként vagy aljas indokból való minősítését úgyszólván soha nem állapította meg; másrészt pedig a büntetéskiszabási gyakorlat vizsgálata arra utal, hogy a bíróságok ilyen esetekben a törvényi büntetési tétel minimumában szabták ki a főbüntetést, sőt ezen a téren tipikusnak volt mondható az enyhítő rendelkezés alkalmazása is.
„5. Az újszülötteknek a szülés tartama alatt vagy közvetlenül ezt követően az anya által történő megölése esetén a büntetés kiszabásánál az igényel alapos vizsgálatot, hogy az a különleges állapot, amely az újszülött világrahozatalával jár, kihatott-e az elkövető beszámítási képességére.
Figyelemmel kell lenni arra is, hogy a szülő nőt milyen ok vezette az újszülött megölésére. A házasságon kívül szülő nő esetében azt is figyelembe kell venni, hogy a társadalmi rosszallás a tudatilag elmaradott környezetben még olyan súllyal nehezedhet az elkövetőre, hogy az motiválhatja a cselekmény elkövetését. Egyebekben azonban nincs társadalmi, erkölcsi és jogi alapja annak, hogy újszülöttek megölése esetén általánossá váljék a törvényi büntetési tétel legkisebb mértékén aluli büntetések kiszabása.
Az a körülmény, hogy az elkövetők nem készülnek fel a gyermekszülésre, nem veszik igénybe az általánosan biztosított orvosi kezelést és ellátást, egymagában nem alapozza meg az ölési cselekmény előre kitervelten elkövetettként minősítését.”
A bíróságok ezt annak ellenére így gyakorolták, hogy a már hivatkozott 15. számú Irányelv a büntetéskiszabási gyakorlat irányításával kapcsolatban hangsúlyozottan hívta fel a figyelmet arra, hogy az újszülöttek megölése esetén az elkövető javára kétségtelenül jelentkező nyomatékos enyhítő körülmények sem feltétlenül eredményezhetik az ilyen ölési cselekményekkel kapcsolatban az enyhítő rendelkezés általános, szinte főszabályként való alkalmazását.
Az eddigieken túlmenően az újszülött megölése törvényi tényállásának életrehívását és az emberölésnél enyhébb büntetési tétellel fenyegetettségét szükségessé tette az a körülmény is, hogy a Btk. 166. § (2) bekezdés i) pontjának az 1998. évi LXXXVII. törvény 39. §-ának (1) bekezdésével való kiegészítése folytán a tizenkettedik életévét be nem töltött gyermekkorú megölése az emberölésnek a legsúlyosabb büntetési tétellel fenyegetett minősített esetévé vált, ezenfelül a Btk. 87/A. §-ának az 1997. évi LXIII. törvény 6. §-ával történt módosítása következtében erre a bűncselekményre a törvényben előírt büntetési tétel alsó határánál enyhébb büntetés kiszabására csak kivételesen kerülhetett sor. Az újszülött megölésének a Btk. 166. § szerinti értékelése tehát ahhoz a nem kívánt következményhez vezetne, hogy az újszülött sérelmére elkövetett ölési cselekmények a legszigorúbb büntetési tétel alkalmazását eredményeznék, és ez a kellő differenciáltság hiányára utalna.
Írta: KGyula, 2006. szeptember 12. 22:00
Fórumozz a témáról: Az újszülött megölése II. fórum (eddig 1 hozzászólás)