Az újszülött megölése tényállásának hatályon kívül helyezése, avagy a ló túlsó oldalára

A büntető jogszabályok és a hozzájuk kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi II. törvény 88. § (1) bekezdés e) pontja — 2003. március 1-től — hatályon kívül helyezte a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvénynek (a továbbiakban: Btk.) az újszülött megöléséről rendelkező 166/A. §-át. A 2003. évi II. törvény 88. § (1) bekezdés e) pontjához fűzött miniszteri indokolás szerint a törvényalkotó ezzel orvosolta azt a gyakorlatban felmerült problémát, amely bizonyos elkövetési magatartások értékelhetőségét lényegében megakadályozta, azaz az általános szabályok szerint többszörösen súlyosabban minősülő emberöléssel szemben a megfelelő büntetőjogi szankció kiszabását lehetetlenné tette, ha a szülő nő az újszülött sérelmére a szülés alatt, vagy közvetlenül a szülés után követte el ily módon az emberölést.

A Btk. 166/A. §-ának hatályon kívül helyezését jogalkalmazói körökben nem fogadta osztatlan tetszésnyilvánítás. Megjegyzendő, hogy a tényállás Btk.-ba történő beiktatását is visszatetszés övezte.

E tanulmány célja, hogy röviden, a teljesség igénye nélkül bemutassa e delictum történeti fejlődését, megvizsgálja, ad absordum megkérdőjelezze beiktatásának szükségszerűségét, továbbá rávilágítson a hatályon kívül helyezésével összefüggő anomáliákra is.

2. 1. Az élet elleni bűncselekmények megítélése a történelem folyamán

Az élet elleni bűncselekmények megítélése minden időben és minden korban a történelmi, társadalmi, gazdasági viszonyoktól, illetőleg ezek fejlettségi szintjétől függött. Ezért, mint minden bűnözési jelenség, úgy az élet elleni bűnözés is, kizárólag történeti szemléletű közelítésben vizsgálható. A történeti szemléletű elemzés hiányában ugyanis nem érthetnénk meg e rendkívül magas fokú társadalmi veszélyességgel bíró delictum alaktani és oksági kérdéseit, s nem nyerhetnénk megfelelő kiindulási alapot a megelőzéshez sem.

E bűncselekmények elbírálása a társadalmi fejlődés egyes szakaszaiban meglehetősen nagy eltéréseket mutat. Történelmi tények igazolják, hogy a társadalmi fejlődés különböző fokán nem mindig esett és esik egybe az emberölés egyéni, közösségi, valamint állami és társadalmi fogadtatása.

Az emberi élet fontosságának szélsőséges értékelését jelzi egyebek között, hogy a történeti fejlődés bizonyos szakaszán egyes jogok szerint az ölés körébe tartozott különböző állatok elpusztítása ugyanúgy, mint az ezek által okozott életvesztés, valamint a klasszikus értelemben vett emberölési cselekmények. E delictumok történeti felfogását végigkövetve megállapítható tehát, hogy még az emberölés fogalma, a büntetőjogi védelem kezdete, terjedelme és határa meghatározása is a társadalmi, gazdasági és tudományos fejlődés eredménye.

A történeti visszatekintés alapján teljes joggal állítható, hogy az élet elleni bűncselekménytípusok sorában nincs még egy olyan, amelyet annyira eltérően értékeltek volna, mint a gyermekölést. A gyermekölés „a legnagyobb mértékben sérti a már civilizált népek szánalomérzetét. Ugyanakkor azonban a történelem azt mutatja, hogy némely korszak társadalmának szánalomérzetét egyáltalán nem váltotta ki.” E bűncselekmény a fejlettség legalacsonyabb fokán álló népeknél nem tartozott az erkölcstelen, a korai rabszolgatartó társadalmakban pedig a jogellenes cselekmények közé. Kezdetben a nyomorék vagy éppen a szülés után közvetlenül életképtelennek vagy csökkent életképességűnek ítélt újszülöttek különböző módon (szikláról való ledobással, vízbefojtással stb.) történő megölése általánosan elfogadott szokás, illetve hagyomány volt.

[Az ókori Rómában a családfőt megillető hatalmi jogosultságok közül több szempontból is kiemelkedik az apai hatalom (patria potestas), amely alatt a római jogban a családfőnek a családjához tartozó szabad személyek fölötti teljes magánjogi uralma értendő. A családfőt (pater familias) személyileg a pozitív jogosultságok körében megillette — többek között — a gyermek élete és halála feletti rendelkezés (ius vitae necisque); az elsőszülöttek kivételével a gyermekkitétel joga (ius exponendi) és a gyermekeladás joga (ius vendendi).]

Az emberiség történetének egészen korai szakaszában a gyermekölés a természeti viszonyok között élő népeknél mintegy társadalmi érdeket szolgáló általánosan elterjedt jelenség és egy sajátos gyakorlati népességpolitika eszköze volt, s végső soron a szükséges népességi létszámarányok biztosítását szolgálta. E bűncselekmény a szülők erőszakos önvédelmi eszközévé vált az éhínség, a betegség és a túlnépesedéssel járó egyéb bajok ellen.

A megállapítottak mellett az is figyelmet érdemel, hogy számos népnél a gyermekölés eredendően ismeretlen volt. Így például az Andaman-szigeteken, Kambodzsában, az ókori Egyiptomban, Samoán, Thébában, s nem volt elterjedt Új-Zélandon sem. Azoknál a népeknél, ahol a gyermekeket megtartották, ott végig nagy szeretettel gondoskodtak felnevelésükről. E megállapítás érvényes még azokra a nációkra is, ahol egyébként a gyermekölés szokása elterjedt volt.

2. 2. A magyar jogfejlődés

Hazai jogunkban korábbi törvényeink az emberölésnek különböző nemeit ismerték. Így gyilkosság alatt értették az előre megfontolt szándékkal elkövetett ölést, amelynek súlyosabb eseteit kiemelték, és mint hűtlenséget büntették a rokongyilkosságot, továbbá bizonyos oltalom alatt álló személyek (az ország rendes bíráinak, zászlósainak, főispánoknak, káptalan tagjainak stb.) megölését, majd később a rablógyilkosságot és a mérgezést. A gyilkosság fogalma mellett kifejlődött az egyszerű szándékos ölés, az indulatból történő ölés, s a vétkes emberölés. A gyilkosság büntetése régi jogunk szerint a halál, több esetben bizonyos súlyosításokkal végrehajtva; valamint a vérdíj megítélése az örökösök javára. Az emberölés többi alakjainál hosszú időkön keresztül az egyezkedés volt szokásban.

[A bűncselekmények, melyekre Szent István dekrétumainak II. könyve büntetést szabott, három nagy csoportba különíthetők el. A második csoportba foglalt, a magánosok javai ellen elkövetett bűncselekmények sorát az emberölés nyitotta meg, amely a következő alakban nyert szabályozást: ha valaki mást véletlenségből öl meg; ha szabad ember másnak szolgáját öli meg, ha ispán, jóravaló vitéz, vagy közrendű ember felesége vérét ontja, mikoris a büntetése böjtölés és ötven, tíz, illetve öt tinó szolgáltatása; külön tartott bűntett a szándékos emberölés, melyet a tettes haragra gerjedvén és felfuvalkodván, kevélységből követ el; inkább magánjogi vétség, ha szolga másnak szolgáját öli meg; ily esetben a gyilkos szolgának ura a megölt szolga fele árával tartozott ennek urát kielégíteni, ha módjában volt, ellenkező esetben a gyilkos szolgát negyvennapi böjtölés után el kellett adni; ha szolga szabad embert ölt meg, a gyilkost ura megválthatta száztíz tinóval, vagy tartozott kiadni. Inkább az általános békesség biztosítását célozta a következő törvényhely: „aki embert karddal öl, azon kard által vesszen el”.

Werbőczy István Hármaskönyve a II. rész 43. cím 5. §-ában a cselekményt a következőképpen rendelte büntetni: „Mindazáltal tudnunk kell, hogy az asszonyok és nők ellen is abban az esetben, ha közülök valamelyik a férjét vagy szülőjét, avagy saját magzatait gonoszul megöli vagy megöleti (mivelhogy ez hűtlenség vétkének számába esik) épen, mint a férfiak ellen, főbenjáró ítéletet kell hozni és kimondani.”]

Nagy részletességgel szabályozta az 1792. évi javaslat a II. könyv XIX. artikulusában a homocidiumot, amelynek a szándék fokai, a sértett személye és az elkövetés módjaira tekintettel többféle nemét különböztette meg. Külön szólt a parricidiumról, infanticidiumról, a procuratio abortusról, az expositio infantumról, az assassiniumról, intoxicatioról és végül a propricidiumról.

[Az 1792. évi javaslat XXI. artikulusa a csecsemőgyilkosságot a következőképpen szabályozta:

„1. § Az újszülött gyermek megölését nevezzük csecsemőgyilkosságnak; ha ugyanis a születést követő hosszabb időköz elteltével ölik meg a szülők gyermekeiket, akkor az ilyen gonosztett már gyermekgyilkosság, amelyről az előző szakaszban szó volt.

2. § E bűntettet többnyire a házasságon kívül született gyermekek ellen szokták elkövetni. Éppen ezért, hogy ez megelőzhető legyen, a leányanyákat, nemcsak addig, amíg a terhüket méhükben hordozzák, hanem azután is, hogy megszülték magzatukat, tilos büntetés vagy akár a templomokban, akár egyebütt történő megszégyenítés alá vonni. Sőt: közülük mindazoknak, akik kellő időben jelentkeznek az illetékes hatóságnál, a köz részéről minden segítséget meg kell adni, hogy attól is kártalanítást kaphassanak, aki terhességüknek okozója volt.

3. § Még az sem követelmény, hogy a méhének terhét hordozó nő közvetlenül jelentkezzék a hatóságnál. Elegendő az is, ha állapotát a szülés előtt közhitelű személynek felfedi, e személy lehet vérrokona is; s ez a személy azután, a nála jelentkezett nő bármiféle zaklatása nélkül, a szükséges intézkedések megtétele céljából jelenti a tényt a hatóságnak. Egyébként, csecsemőgyilkosság esetében a terhesség előzetes elhallgatása mindig súlyosbító körülménynek, s a csecsemő vétlen halála esetén gondatlanságnak számítandó be.

4. § Az anyának nemcsak a saját maga által kezdeményezett bármely olyan tette számít csecsemőgyilkosságnak, amelynek rendes és az anya előtt is ismert folyamata szerint a csecsemő halála bekövetkezett, hanem a csecsemő élete fenntartásához szükséges anyai kötelesség gonosz szándékú elmulasztása is csecsemőgyilkosságként büntethető.

5. § Részes e bűntettben, aki akár tanáccsal, akár tettekkel hozzájárul akár a terhesség, akár a szülés eltitkolásához, avagy bármiféle módon okot ad arra, hogy csecsemőgyilkosság követtessék el. Ha pedig a teherbeesés okozója, vagy a csecsemőgyilkos nő szülei biztatták fel őt a tett elkövetésére, különösen, ha magánál a csecsemőgyilkosság aktusánál is segítettek, mindenkor súlyosabban kell bűnhődniük, mint az idegeneknek, és a körülmények különbözősége szerint akár a csecsemőgyilkos nővel azonos büntetésnek kell őket alávetni.

6. § Végül: a büntetést a gondatlanságnak és a szándékosságnak a bűntény összes körülményeiből kihámozandó arányosításával kell kiszabni, az emberölésről szóló szakaszban foglaltak figyelembevételével.”]

Rendkívül figyelemre méltó az 1843. évi javaslat álláspontja is, amely az osztályozásnál a praemeditációt vette alapul, de a legsúlyosabb büntetést, az életfogytiglani rabságot csak néhány kiemelt esetben (rokonölés, rablógyilkosság, bérgyilkosság stb.) szabta ki; a rendes büntetés tizennyolc évi rabság volt, de amennyiben különös kegyetlenséggel követték el a cselekményt: huszonkét év. A javaslat a gyilkosság mellett — a bajor Btk. nyomán — a szándékos emberölést is szabályozta, amelynek jellemzője az előre meg nem fontolt, erős felindulásban keletkezett és e felindulás alatt végre is hajtott ölési szándék volt.

A magyar büntetőjog hosszú ideig súlyosbított halálbüntetéssel szankcionálta a gyermekölést elkövetett anyát.

Még a XIX. század elején is a halálbüntetés volt a jellemző és csak később lépett helyébe az úgynevezett időleges rabság, illetve amennyiben a gyermek halálát a szülés eltitkolása, s a segély hiánya idézte elő: az időleges fogság. A XVIII. században e bűntett megelőzésére elrendelték a viselős hajadonok megseprűzését (virgatio per carnificem), illetve a községi elöljáróság felügyelete alá helyezésüket. A községi elöljáróságokat is büntetéssel sújtották, ha az előírt megelőzési szabályokat nem tartották be, egy 1795-ben kelt helytartói intézkedés pedig elrendelte a szülőházak létesítését. Az 1792. évi javaslat ugyan külön fejezetben szól a gyermekölésről, de még, mint homocidiumot bünteti; az 1843. évi javaslat már mindenképpen külön szabályozza e delictumot, amelyet enyhébben rendelt büntetni (tízévi, illetve ötévi rabsággal). A javaslat 136. §-a büntetés alá vonta azt a házasságon kívül teherbe esett személyt, aki szándékosan, azon célzattal, hogy gyermeke meghaljon, olyan állapotba helyeztette magát, amelyben szüléskor a szükséges segítséget nélkülöznie kellett.

2. 2. 1. A gyermekölés szabályozása az 1878. évi V. törvénycikkben

[Az 1878. évi V. törvénycikk a bűntettekről és vétségekről (Btk.), valamint az 1879. évi XL. törvénycikk a kihágásokról (Kbtk.) alkották az első magyar törvénnyé lett teljes büntető kódexeket.

A Btk. különös része a rokonbűncselekményeket együtt tárgyalta. Ezek öt csoportba sorolhatók: az uralkodó és az állam elleni bűncselekmények (I–VIII. fejezet); a társadalmi rend (IX–XIII. fejezet); az egyesek személye és vagyona (XIV–XXXVI. fejezet); a közbiztonság elleni bűncselekmények (XXXVII–XL. fejezet), majd megint az állam-, illetve az államigazgatás rendje elleni bűncselekmények és a hivatali bűncselekmények (XLI–XLII. fejezet).]

Az 1878. évi V. törvénycikk — hasonlóan a külföldi büntető kódexekhez — az emberölés fogalmi köréből kiemelt néhány tényállást és ezeket külön szankcionálta, illetve privilegizálta. A kiválasztást és az enyhébb büntetést mind a tettesnek, mind a sértettnek sajátságos körülményei indokolták, mind pedig a társadalmi felfogás vonta maga után. A Csemegi-kódex vonatkoztatott szabályai szerint az emberölésnek ilyen különös nemei voltak: a gyermekölés (Btk. 284. §); a kívánságra való ölés (Btk. 282. §); az öngyilkosságnál való részesség [Btk. 283. § (1) bekezdés]; és az amerikai párbaj [Btk. 283. § (3) bekezdés].

A Btk. 284. §-a gyermekölés alatt az újszülött törvénytelen gyermeknek az anya által elkövetett megölését értette, amelyet a jelzett szakasz a következőképpen szabályozott: „Azon anya, aki a házasságon kívül született gyermekét a szülés alatt vagy közvetlenül a szülés után szándékosan megöli: öt évig terjedő börtönnel büntetendő”.

A gyermekölésnek az emberölés köréből való kiemelését az indokolta, hogy a cselekmény megítélése az adott korban megváltozott, amely szerint a figyelem az ártatlan áldozatról a bűntettet elkövető nőre terelődött. A jogalkotót az a felismerés vezette, hogy a gyermekét megölő nő a szülés alatt vagy közvetlenül a szülés után olyan speciális testi és lelki állapotban van, amely bűnösségét — kiváltképpen, ha megölt gyermeke törvénytelen születésű — jelentékenyen enyhíti.

[Angyal Pál szerint e delictum „különtartásának és enyhébb büntetésének főbb indokai:

a) a házasságon kívül teherbe esett nő sajátlagos lelkiállapota, mely a ballépés elkövetésétől a szülésig folyton tart, sőt azután sem szűnik meg azonnal; a teherbenlét eltitkolása, a szégyentől, meggyalázástól való félelem mind olyannyira deprimálják a nőt s ellen álló erejét oly fokban gyengítik, hogy a legkisebb motívumra is elhatározza magát annak a cselekménynek elkövetésére, mely szabadulást jelent a nyomasztó érzésektől; ez az indok azonban csak a házasságon kívül teherbe esett nővel szemben bír jelentőséggel;

b) a szülő nő testi állapota, mely az orvostudományi tapasztalatok szerint oly kivételes helyzetbe juttatják a nőt, hogy annak a cselekménye bűnösség szempontjából jelentékenyen enyhébb, mint az e körülmények nem létében elkövetett ölés; a szüléssel járó testi fájdalmak, a nagyfokú vérveszteség s az ezzel járó egyéb körülmények elerőtlenítik a nőt testileg és lelkileg s mintegy hajlamosítják annak a cselekménynek elkövetésére, melynek tárgya egyszersmind szenvedéseinek előidézője;

c) a gyermektartás és felnevelés költségeitől való félelem, tehát egy merőben gazdasági forrásból eredő ok, mely egymagában ugyan alig értékelhető s a büntetés-lefokozást nem indokolhatja, de összefüggésben a többivel még sem hagyható figyelmen kívül;

d) felemlíthető végül még az az indok is, melyre már Mittermaier utal, hogy t. i. a szülőnő azért is könnyebben határozza el magát gyermekének megölésére, mert a szülés alatti vagy éppen csak megszült gyermeket mintegy még testrészének tekinti, mellyel szabadon rendelkezhetik”.]

A gyermekölés törvényi tényállása a hatályos büntetőjogi szabályozástól annyiban különbözik, hogy a Csemegi-kódexben poenalizált delictum elkövetési tárgya kizárólagosan házasságon kívül született gyermek lehetett, ezért ehelyütt csak a passzív alannyal kívánok foglalkozni.

A gyermek házasságon kívül születettségének kérdése a Curia 5. számú döntésével jól példázható. Eszerint ugyanis „a Btk. 284. §-ának rendelkezése azon férjes nőre, ki a házasságának tartama alatt születendő gyermekét megöli, azon esetre sem nyerhet alkalmazást, ha gyermekét nem férjével, hanem akár a házasság tartama alatt, akár a házasság létrejötte előtt mással nemzette, s hogy ebből következőleg az olyan nő, a fennforgó körülményeknek megfelelően az emberélet elleni bűntettekre nézve fönnálló általános szabályok szerint büntetendő”.

[E problematikát a következő eseti döntés is megvilágítja: „Az a nő, akinek a férje él, mindaddig, amíg ettől törvényesen el nem választatott, házasságon kívül állónak nem tekinthető; a törvényből merített anyagi okból helyesen tagadta meg tehát az esküdtbíróság a Btk. 284. §-ában körülírt bűntett megállapítására irányuló kisegítő kérdések feltevését, mit a védő azon az alapon indítványozott, hogy vádlottnak újszülött gyermekét nem a férj nemzette.(K. 7345/1910. B. V. 175.)]

2. 2. 2. A cselekmény büntetőjogi megítélése a Csemegi-kódexet követően

[Magyarország felszabadulása után az Alkotmány megalkotását követően — a kor politikai szellemének megfelelően — szükségessé vált a büntetőjog új, szocialista alapjainak megteremtése. Az egész büntetőjogi szabályozást magában foglaló törvénykönyv létrehozásának azonban nem voltak meg a feltételei, így csak a büntető törvénykönyv általános része született meg az 1950. évi II. törvénnyel (Btá.). Ez a korábbi kódex általános részét váltotta fel.

Több évi előkészítő munka eredményeként 1961-ben jött létre az első átfogó szocialista magyar büntetőkódex, a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve (Btk.), az 1961. évi V. törvény, amely egységesen szabályozta a büntetőjog egész anyagát. Az új Btk. és az azt életbe léptető 1962. évi 10. törvényerejű rendelet 1962. július 1-jén lépett hatályba, s ezzel a magyar büntető jogalkotás bizonyos értelemben a büntetőjog kodifikáción nyugvó szabályozásának elvéhez tért vissza.]

Az 1961. évi V. törvény az emberölésnek ezt az enyhébben minősülő esetét nem tartotta fenn azzal az indokkal, hogy a Csemegi-kódex megalkotása idején meglévő viszonyokhoz képest a nők társadalmi helyzetében, a házassági köteléken kívül született gyermek jogállásában, a társadalmi és gazdasági viszonyokban bekövetkezett alapvető változásokra figyelemmel a cselekmény privilegizálása szükségtelenné vált.

[Az 1961. évi V. törvény alkalmazásának több mint másfél évtizedében eredményesen védelmezte a szocialista társadalmi rendet, az állampolgárok személyét és jogait, hozzájárult a közrend és a közbiztonság megszilárdításához.

E részleges kiegészítések és módosítások ellenére szükségessé vált az addigi jogfejlődést összegező és továbbfejlesztő, új Büntető Törvénykönyv megalkotása. Az új kódexet a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény hatálybaléptetéséről és végrehajtásáról rendelkező 1979. évi 5. törvényerejű rendelet (Btké.) 1979. július 1-jével léptette életbe.]

A hatályos Btk. osztotta az 1961. évi V. törvény álláspontját. A hetvenes-nyolcvanas évek megítélése szerint azok a társadalmi viszonyok, amelyek százhúsz évvel ezelőtt fennállottak az akkori szemlélettel nem, vagy legalábbis a nagyon elmaradott felfogás esetén voltak igazolhatók, de teljesen megszűntnek mégsem voltak tekinthetők. Az ítélkező bíróságok jellemzően arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a titkolt terhesség esetén a szülő nő rendszerint a mások segítsége nélkül lefolyt szülési folyamat során ténylegesen kivételes testi és lelki állapotban van, és ez az állapota a beszámítási képességére is kihatással lehet. Ez a jogi értékelés egyrészt abban jutott kifejezésre, hogy a szülő nő részéről a szülés alatt vagy közvetlenül ezt követően megvalósított ölési cselekmény esetében — a Legfelsőbb Bíróság 15. számú Irányelvének útmutatását követve — a bíróság az emberölés minősített esetének, különösképpen a cselekménynek előre kiterveltként vagy aljas indokból való minősítését úgyszólván soha nem állapította meg; másrészt pedig a büntetéskiszabási gyakorlat vizsgálata arra utalt, hogy a bíróságok ilyen esetekben a törvényi büntetési tétel minimumában szabták ki a főbüntetést, sőt ezen a téren tipikusnak volt mondható az enyhítő rendelkezés alkalmazása is.

A bíróságok ezt annak ellenére így gyakorolták, hogy a már hivatkozott 15. számú Irányelv a büntetéskiszabási gyakorlat irányításával kapcsolatban hangsúlyozottan hívta fel a figyelmet arra, hogy az újszülöttek megölése esetén az elkövető javára kétségtelenül jelentkező nyomatékos enyhítő körülmények sem feltétlenül eredményezhetik az ilyen ölési cselekményekkel kapcsolatban az enyhítő rendelkezés általános, szinte főszabályként való alkalmazását.

[„Az újszülötteknek a szülés tartama alatt vagy közvetlenül ezt követően az anya által történő megölése esetén a büntetés kiszabásánál az igényel alapos vizsgálatot, hogy az a különleges állapot, amely az újszülött világrahozatalával jár, kihatott-e az elkövető beszámítási képességére.

Az a körülmény, hogy az elkövetők nem készülnek fel a gyermekszülésre, nem veszik igénybe az általánosan biztosított orvosi kezelést és ellátást, egymagában nem alapozza meg az ölési cselekmény előre kitervelten elkövetettként minősítését.”]

3. 1. Az újszülött megölésének privilegizálása

Az újszülött megölése bűncselekmény tényállását a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1998. évi LXXXVII. törvény (a továbbiakban: törvény) 40. §-a 1999. március 1-jével iktatta a Btk. rendszerébe. Ezzel a Btk. 166/A. §-a az emberölés új, enyhébben minősülő alakzatát poenalizálta, amelynek értelmében az a nő, aki születő gyermekét a szülés alatt, vagy megszületett gyermekét közvetlenül a szülés után megöli, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A törvényhely miniszteri indokolása szerint az új tényállás megalkotását elsődlegesen az a körülmény hívta életre, hogy a szülő nő — különösen a titkolt terhesség esetében — a szülési folyamat során kivételes testi és lelki állapotban van, amely sok esetben a beszámítási képességre is kihatással lehet. Másodlagos okként az szerepelt, hogy a törvény 39. §-a új, minősített emberölésként határozta meg a tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére történő elkövetést. Ezzel a gyermekölési cselekmények — a büntetés kiszabásában is — szükségképpen mindig súlyosabban minősülnének a korábbi szabályozásnál, amely szerint a szülés alatt vagy közvetlenül a szülés után, a szülő nő által az újszülött sérelmére elkövetett emberölés az emberölés alapeseteként minősült.

További problémaként vetődött fel, hogy a Btk. 166/A. §-ának beiktatása hiányában a 87. és 87/A. §-ok együttes alkalmazása azt eredményezné, hogy a bíróságoknak azokban az esetekben is a minősített emberölés miatt kellene kimondaniuk a szülő nő bűnösségét, amelyekben előzőleg az emberölés alapesete miatt állapították meg felelősségüket. Ez pedig ahhoz a nem kívánatos helyzethez vezetne, hogy a tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett cselekmények vonatkozásában a Btk. szigorúbb megítélése differenciálatlan lenne. A miniszteri indokolás kitért arra is, hogy az emberölési ügyekben követett ítélkezési gyakorlat alakulása is azt mutatta, hogy az ilyen jellegű bűncselekmények megítélése általában enyhébb a többi emberölési esetnél. A gyermekölés privilegizált tényállásának bevezetésével a törvény tulajdonképpen e bírói gyakorlathoz igazodott.

A cselekmény enyhébben minősített esetként való megjelenítése egyebekben nem a sértett személyének eltérő megítélésből fakadt. A miniszteri indokolás szerint az újszülött megölése ugyanolyan bűncselekmény, mint bármely más természetes személy megölése. A törvény éppen ezért arra az elkövetési magatartásra volt tekintettel, ami a szülés folyamán, vagy a szülést közvetlen követően történik, vagyis a szülő nőnek a szüléskori állapotából indult ki, és az enyhébb megítélést erre építette. A bírói gyakorlat ezt a helyzetet értékelte korábban, amikor a 166. § szerinti emberölés miatt az enyhítő szakasz alkalmazásával zömében az öt éves alsó határ alatt szabta ki a büntetést. Az új tényállás a két évtől nyolc évig terjedő büntetési tétel meghatározásával keretet adott a büntetés kiszabás számára, anélkül hogy a bírói gyakorlatnak az enyhítő szakaszhoz kellene folyamodnia.

[Az európai országok büntető kódexei az anyák által újszülötteik sérelmére elkövetett emberölést általában privilegizált esetként szabályozzák. Az a kitétel sem szerepel a törvényi tényállásokban, hogy házasságon kívül szülessen a gyermek. Egyedül a német büntető törvénykönyv rendelkezik úgy, hogy „az az anya, aki házasságon kívül született gyermekét a szülés közben, vagy közvetlenül azután megöli, legalább három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”.

A francia büntető kódex is külön poenalizálja az újszülött sérelmére elkövetett emberölést: „az anya, aki akár tettesként, akár részesként újszülött gyermekét megöli, tíztől húsz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, ez a rendelkezés azonban a társtettesekre és más elkövetőkre nem terjed ki”.]

3. 2. A tényállás megalapozottsága

A bevezetésben kitértem e dolgozat céljára, amely — többek között — az volt, hogy megvizsgálja, esetlegesen megkérdőjelezze az újszülött megölése privilegizálásának megalapozottságát. A magam részéről már a hatályba lépéskor sem voltam meggyőződve arról, hogy a jogalkotót a tényállás megalkotásakor a társadalmi szükségszerűség motiválta. Jelen fejezetben e kételyeimnek szeretnék ismételten hangot adni.

[A büntetőjog a jogilag jelentős társadalmi viszonyokat általában nem szabályozza, hanem oltalmazza. Ennek alapján védelem alá vonja azokat a jogilag elismert lényeges közösségi viszonyokat, amelyeket a jogrendszer más ágazatai előírnak. Az állam a büntetőjogot nem közvetlenül, hanem jogalkotó szerve útján hozza létre, és bűnüldöző, illetve igazságszolgáltató apparátusa révén alkalmazza. A törvényhozó azokat az emberi magatartásokat nyilvánítja bűncselekménnyé, amelyek a társadalom érdekeit sértik vagy veszélyeztetik.

A védett érdekek meghatározása a büntető-jogalkotás során történik meg. A Btk. 10. § (2) bekezdése, amely meghatározza a társadalomra veszélyes cselekmény fogalmát, egyben a védett jogi tárgyaknak a legáltalánosabb felsorolása is. Ezzel a törvény a jogalkalmazók számára megmutatja, hogy az adott törvényhely milyen társadalmi érdeket, értéket véd. Minden bűncselekménynél külön kell elemezni a védendő társadalmi érdeket, értéket, vagyis azt, hogy milyen társadalmi tartalom van mögötte.]

E tárgyban alapvetően két dolgot tartottam problematikusnak. Az első maga a tényállás privilegizáltsága volt. A törvényhely beiktatásának létjogosultságát bizonygató miniszteri indokolásban foglaltak és a Btk. 166/A. §-ához kapcsolódó kommentár-kísérletek sem oszlatják el ilyen irányú aggályaimat. Az indokolás szerint ugyanis az új tényállás megalkotását elsődlegesen az a körülmény hívta életre, hogy a szülő nő — különösen a titkolt terhesség esetében — a szülési folyamat során kivételes testi és lelki állapotban van, és ez sok esetben a beszámítási képességre is kihatással lehet. A hivatkozott megállapítással nem szálltam vitába és azt most sem vitatom, hiszen az anyának a szülés alatti, illetve közvetlenül azutáni fizikális és mentális helyzetének megítélése orvosi (elmeorvosi, pszichológusi) szakkérdés. A kulcsszó itt a titkolt terhességen van, amely több kérdést vet fel.

Mi célja volt a várandós anyának a terhessége eltitkolásával, figyelemmel arra a tényre is, hogy a terhesség egyenes következménye a szülés és — optimális körülmények között — az élve született gyermek? Nyilvánvaló, hogy az anya a terhességet azért titkolta el, mert a gyermek megszületését sem akarta nyilvánosságra hozni, vagyis legalább eshetőlegesen fel kellett, hogy merüljön benne a gondolat, amely szerint a gyermeket nem akarja megtartani. A nem kívánt gyermektől történő megszabadulás egyik lehetséges módja a gyermekkitétel, amelyet a hatályos Btk. 193. §-a családi állás megváltoztatása címszó alatt rendeli büntetni, a másik számításba jöhető megoldás pedig az újszülött megölése.

A következő kérdés az előzőhöz szorosan kapcsolódik: a terhes nő a szülési fájdalmak jelentkezését követően miért nem kért orvosi segítséget, illetve a szülést megelőzően miért nem vonult be szülőotthonba, kórházba? A válasz egyértelműen azonos az előzővel, tettét a nem kívánt gyermektől való megszabadulás szándéka motiválta. Noha a Legfelsőbb Bíróság 15. számú Irányelve értelmében az a körülmény, hogy az elkövetők nem készülnek fel a gyermekszülésre, nem veszik igénybe az általánosan biztosított orvosi kezelést és ellátást, egymagában nem alapozza meg az ölési cselekmény előre kitervelten elkövetettként minősítését, én mégis egyfajta praemeditációt gyanítok, osztva az 1792. évi javaslat XXI. artikulusa 3. §-ában foglaltakat, amely szerint a csecsemőgyilkosság esetében a terhesség előzetes elhallgatása mindig súlyosbító körülménynek számítandó be.

A bűncselekménnyel összefüggésben a jogtudományok művelői azt fejtegették, hogy azok a társadalmi viszonyok, amelyek százhúsz évvel korábban fennállottak (és indokolttá tették a Csemegi-kódex 284. §-ában a gyermekölés szabályozását), a mai szemlélettel nem, vagy legalábbis a nagyon elmaradott felfogás esetén igazolhatók, de teljesen megszűntnek mégsem tekinthetők. A mai napig úgy vélem, hogy az általam igen tisztelt szerzők ez esetben nagyot tévedtek. Napjainkban ugyanis a házasságon vagy élettársi kapcsolaton kívül gyermeket szülő nő társadalmi megítélése korántsem negatív, és nem hozható fel enyhítő körülményként egyfajta, a szégyentől, meggyaláztatástól, a gyermektartás és felnevelés költségeitől való félelem sem, amely régi jogunkban az enyhébb elbírálást megalapozta. (Gondolok itt, például az úgynevezett szingli-jelenségre.)

A probléma másik oldala magában a tényállásban volt tetten érhető. Egyfelől — az 1878. évi V. törvénycikk 284. §-ban foglaltaknak megfelelően — célszerű lett volna a passzív alany körét szűkíteni, amely szerint az csak a házasságon (esetleg élettársi kapcsolaton) kívül született gyermek lehet. Másfelől: amennyiben elfogadjuk azt a megállapítást, hogy a szülő nő — különösen a titkolt terhesség esetében — olyan, a szülési folyamat során kivételes testi és lelki állapotban van, amely indokolja az enyhébb elbírálást, akkor ezt tényállási elemként a törvényhely szövegének tartalmaznia kellett volna. (Ugyanis ez az olyannyira preferált speciális testi és lelki állapot a tényállásban nem szerepelt.) Ezáltal valamennyire védhető lett volna e szakasz beiktatásának egyébként igencsak gyenge lábakon álló magyarázata.

Végezetül arra a kérdésre, hogy a jogalkotót e tényállás megalkotására ténylegesen mi késztette — hősiesen megvallom —, nem tudtam, és ma sem tudok kimerítő választ adni. Úgy tűnik, e probléma részemről örökre megoldatlan marad.

3. 3. Az újszülött megölése hatályon kívül helyezésével kapcsolatos anomáliák, avagy a ló túlsó oldalára történő átesés tipikus esete

A bevetésben említettem volt, hogy a 2003. évi II. törvény 88. § (1) bekezdés e) pontja — 2003. március 1-től — hatályon kívül helyezte a Btk. újszülött megöléséről rendelkező 166/A. §-át. A törvényhelyhez kapcsolódó miniszteri indokolás szerint a jogalkotó ezzel orvosolta azt a gyakorlatban felmerült problémát, amely bizonyos elkövetési magatartások értékelhetőségét lényegében megakadályozta, azaz az általános szabályok szerint többszörösen súlyosabban minősülő emberöléssel szemben a megfelelő büntetőjogi szankció kiszabását lehetetlenné tette, ha a szülő nő az újszülött sérelmére a szülés alatt, vagy közvetlenül a szülés után követte el ily módon az emberölést.

Úgy vélem, hogy a törvényalkotó a Btk. 166/A. §-ának hatályon kívül helyezésével túl lőtt a célon. Az a nő, aki születő gyermekét a szülés alatt, vagy megszületett gyermekét közvetlenül a szülés után megöli, 2003. február 28-ig két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető; 2003. március 1-je után pedig ugyanezért a magatartásért a szülő nő tíz évtől tizenöt évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtható. Ez egyben azt is jelenti, hogy befejezett ölési cselekmény esetében, amennyiben a büntetés enyhítésének feltételi fennállnak, a Btk. 87. § (2) bekezdés a) pontja alapján legkevesebb ötévi szabadságvesztést kell kiszabni, ezért a Btk. 89. § (1)–(2) bekezdése értelmében a büntetés végrehajtása még különös méltánylást érdemlő esetben sem függeszthető fel. [A szülő nővel szemben 2003. február 28-ig a Btk. 87. § (2) bekezdés a) pontjának alkalmazásakor legkevesebb egy évi és hat hónapi szabadságveszést lehetett kiszabni, illetve különös méltánylást érdemlő esetben a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére még abban az esetben is lehetőség volt, ha a büntetés enyhítésére nem került sor.]

Jól látható tehát, hogy születő gyermekét a szülés alatt, vagy megszületett gyermekét közvetlenül a szülés után megölő nő büntetőjogi megítélése — a büntetés mértékét és a jogkövetkezményeket figyelembe véve — a korábbi szabályozáshoz képest olyannyira súlyos, hogy az az elkövetőre nézve méltánytalan hátrányt jelent. Ez pedig — szerény véleményem szerint — a ló túlsó oldalára történő átesés tipikus esete.

1. A büntető jogszabályok és a hozzájuk kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi II. törvény általános indokolásának 9. pontja és a 88. § (1) bekezdés e) pontjához fűzött miniszteri indokolás.

2. A büntető jogszabályok módosításáról szóló 1998. évi LXXXVII. törvény 40. §-ához fűzött miniszteri indokolás.

3. A Legfelsőbb Bíróság 15. számú Irányelve az élet és a testi épség büntetőjogi védelméről.

4. Angyal Pál: Az emberi élet elleni bűncselekmények és a párviadal (Athaneum Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság, Budapest, 1928).

5. Angyal Pál: I. Endre és Szent László büntetőtörvényei (Attila-nyomda Részvénytársaság, Budapest, 1941).

6. Angyal Pál: Szent István és a büntetőjog (Attila-nyomda Részvénytársaság, Budapest, 1939).

7. Angyal Pál – Isaák Gyula: Büntető Törvénykönyv a bűntettekről és a vétségekről (Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1937).

8. Bakóczi Antal: Az emberölés (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984).

9. Bakos Ferenc (szerk.): Idegen szavak és kifejezések szótára (Akadémiai Kiadó – Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984).

10. Berkes György (szerk.): Magyar büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára (HVG–ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 1999).

11. Földi András és Hamza Gábor: A római jog története és institúciói (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996).

12. Hajdú Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971).

13. Kádár Krisztina és Moldoványi György: Büntető Törvénykönyv (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979).

14. Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen: Werbőczy István Hármaskönyve (Franklin-társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1897).

15. Kovács Gyula: Újszülött sérelmére elkövetett emberölés. Rendvédelmi füzetek 4/2001. szám, 37 p. (Rendőrtiszti Főiskola, Budapest, 2001).

16. Markó László (főszerk.): Egyetemes lexikon (Magyar Könyvklub – Officina Nova Kiadó, Budapest, 1994).

17. Marton Géza: A bűncselekmény kriminológiai fogalma (Székesfehérvár, 1907).

18. Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet (Osiris Kiadó, Budapest, 1966).

19. Wiener A. Imre (szerk.): Büntetendőség – Büntethetőség. Büntetőjogi tanulmányok 18. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, Budapest, 1998).