Hová tűntek a Vackorkáim?

Fiatalon szültem, így is terveztem. 20 éves voltam, mikor férjhez mentem, egy évre rá jött Nikike, majd még három év és Fecóka is velünk volt. Egy család lettünk, boldogan, kiegyensúlyozottan.

Mindig is vágytam gyerekekre.

Tudtam, éreztem, hogy jó anya leszek. Soha nem bújtam a könyveket, nem olvastam szakirodalmat, egyszerűen csak éreztem…

Tudtam, mikor éhesek, mikor fáznak, mindig velem voltak, de ha kellett hagytam őket magányosan felfedezni a világot. Emlékszem mennyi beszólást kaptam anno, miért engedem a fejemre nőni a gyereket. Hogy engedhetem, hogy 2 évesen is ölbe vetesse magát, vagy, hogy milyen időpocséklás 4 évesen még dallal, mesével altatni el őket. Én nem éreztem annak. A mai napig emlékszem azokra az altató dalokra, melyeket már kívülről fújtak, mégis újra és újra hallani akarták. Emlékszem a kedvenc meséjükre, Kormos István Vackorára, melyből minden este olvastam egy fejezetet, s melynek az ismétlődő részét kívülről fújtuk egyszerre: „… volt egyszer egy lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó…”

Olyan sokat játszottunk, énekeltünk együtt. Sütöttünk, főztünk, bogyókat gyűjtöttünk az erdőben, kiültünk a kertbe gyurmázni… és ők mindig olyan jók voltak. Szófogadó, szerető, boldog gyerekek.

Hamar eljött az iskola. Nikikével esténként még tanulgattam, aztán már nem igényelte, Fecó sose kért a segítségemből, így is jó tanulók lettek. Teltek a napok, a hetek és az én két kis vidám „Vackorkám” teljesen megváltozott. Az addig pedáns, tiszta fiam szobáján a folyamatos káosz és zűrzavar lett úrrá, a ruhái kifordítva, szanaszét dobálva, játékai ömlesztve, tanszerei szamárfüllel. A magatartása is elviselhetetlen lett, nem győztem regulázni. Nikikémet meg semmi nem érdekli, nem jön már főzni velem, nem megyünk az erdőbe már. Rohannak a napok, munkahely, iskola, mókuskerék. Reggel nem kelnek időben, mire reggeliznek, mosdanak már nincs idő beágyazni, este folyamatos veszekedés, hogy takarítsanak ki, tegyék rendbe, menjenek már mosdani, feküdni…megint 10 óra, reggel nyűglődés lesz.

A suliba sem jobb helyzet, főleg Fecónak. Ő már ezt tudja, unatkozik, nem figyel, fekete pont. Hazahozza, felhúzom magam, veszekedek… Megsértődik, visszafelesel, megbüntetem. Lelkiismeret furdalásom van, de ő nem javul. A lelkére beszélek, nem érdekli. Sírást mímelek, látszólag hat csak… Nincs több ötletem.

Feladom…Nem értem…Mi lett a gyerekeimmel?

Este van, lassan 10 óra. Állok a rendetlen szobában, szétdobált legók és plüssök között, a kilincsről kisgatya lóg, az íróasztalon kajamaradék, a gyerekek meg valahol szerteszéjjel, eszükbe nem jutna hallgatni rám és lefeküdni végre.

Állok ott megkövülten és nem tudtam, sírjak-e vagy ordítsak. Felnőttek, nem gyerekek már, nem bírok velük, elvesztettem őket…

Nem tudom mit is várok, jelet, hogy mit tegyek… És akkor meglátom... A szekrénysor legfelső polcán, a legutolsó darabok közt ott porosodik… Kormos István: Vackor.

Leemelem, leporolom, megvárom, míg előkerülnek. Beterelem őket a szülői hálóba, az egész világot jelenti most ez a hatalmas franciaágy.

„ Volt egyszer, hol nem volt, volt egy lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó…”

Alszanak már, mosolyognak, mint régen. Nem is nőttek fel, nem is vesztek el…. én lettem más. Türelmetlen, figyelmetlen, savanyú…

De mától újra a régi lesz minden. Tudom, érzem… Utolsó szavaikkal félálomból még visszakérdeztek:

„Anya ha jó leszek, holnap is mesélsz majd?”

Hát persze kicsi macikáim, persze, hogy mesélni fogok… Hiszen még gyerekek vagytok..az én kicsi Vackoraim…