Tamásunk születése

A történetünk 2007. október másodikán kezdődött. Aznap reggel volt az utolsó kórházon kívüli ctg-ém. Ott azt mondták, mint már nagyon sokszor, hogy akár egy óra múlva is beindulhat a buli. Így a vizsgálat után teljes nyugalommal indultam haza takarítani, bár már reggel óta voltak kisebb fájásaim, amilyeneket addig nem éreztem.

Délután már körülbelül félóránként voltak fájásaim, de még mindig nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentősséget. Befejeztem a „nagytakarítást”, és indultunk apával dolgozni (már hetek óta nem mert egyedül otthon hagyni). A kocsiban már néha fel-felszisszentem a fájdalmaktól, de még mindig nem tűntek rendszeresnek, és elég erősnek. Viszont apa rendesen megijedt, és innentől írnom kellett a fájások közti időt. A fájások pedig rendeződni kezdtek, és majdnem pontosan negyedóránként követték egymást.

Este lefekvéskor pedig már 10 percenként, ekkor apa már nagyon izgult, így nem hagyott aludni, folyton böködte az oldalam, hogy „na fáj már?”. Míg végül felhívta a szülésznőnket, aki elküldött zuhanyozni, és ha ezzel sem múlnának a fájások, akkor indulhatunk a kórházba.

A zuhannyal egy órára el is tűntek a fájások, így maradtunk volna otthon, de a szülésznő telefonált, hogy még is induljunk, mert a fájások hossza aggasztotta. Így a kórházban találkoztunk, kitöltöttük a papírokat, átöltöztem, megvizsgált az ügyeletes orvos, és ismét lezuhanyoztam. Sétáltunk a folyosón, lépcsőztünk, labdán ücsörögtem, férjem pedig egy apró háttámla nélküli székre kényszerült, ekkor még nem tudtuk, hogy mennyi időre.

Reggel hatkor megérkezett a választott orvosomat helyettesítő orvos. Ő is megvizsgált, de még messze voltunk a céltól. Bár a fájások egy erősödtek, és szünetet szinte nem is éreztem köztük, így az érzéstelenítés mellett döntöttem, amit nem sokkal később meg is kaptam, csak egy szabad szülőágyra kellett várnunk. Majd ez után burokrepesztés következett, a folyamatok felgyorsítására.

Mikor már a második epi hatása is elmúlt, és kezdtek újra elviselhetetlenné válni a fájások hirtelen el kezdtek felpörögni az események. Ugyanis bár kellően kitágultam, a fiatalúr meggondolta magát és nem akart lejjebb jönni. Azonban a szíve el kezdett össze-vissza verni, egyszer 50-et másszor 200-at, körülöttünk meg gyűlni az orvosok és szülésznők. Mondani egyik sem mondott semmit, csak ingatták a fejüket. Majd elmentek tanácskozni az orvosiba, ami történetesen szemben volt az ágyammal, és csak egy üvegfal választott el minket tőle. Így viszont továbbra sem tudtunk semmit, csak az orvosok testbeszédéből sejtettük, hogy valami nincs rendben. Majd jött a főorvos és ő is megvizsgált, és csak ezek után mondták el, hogy valószínűleg császármetszésre lesz szükség, de még várunk hátha rendeződik a helyzet.

Ez 10 óra előtt lehetett, bár ekkor már egyáltalán nem volt időérzékem. De óráknak tűntek a várakozás percei, és egyre kimerültebb voltam, remegni kezdtem. Végül eldőlt, irány a műtő! Ekkor már sírtam is a kimerültségtől, és a kétségbe eséstől, amin nem segített a szülésznő azon megjegyzése, hogy „ne aggódjon már maga miatt, a vágás nem fog később látszani”.

Végül 2007. október 3.-án 11 óra 17 perckor megszületett Tamásunk, mint később megtudtam 3710 grammal és 54 centivel. Csak pár másodpercre hozták oda, mert rohantak vele az inkubátorba, kihűlés miatt, így apa sem láthatta másnapig.

Számomra nagyon megrázó élmény volt a szülés, vagyis inkább a vajúdás, az a sok rohangáló orvos, és a kétségbe esés, amikor senki nem mond semmit, csak tudod, hogy valami nagyon nincs rendjén. Így most, hogy a második gyermeket tervezzük, mondhatni, hogy kétségbe vagyok esve, félek már most a szüléstől. Terhesnek lenni jó volt, imádtam, de a "lezárás" nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Ugyanakkor tudom, hogy hülyeség ezen rágódni, mert minden szülés más.