Ennyi az élet?!

Orvosként is nehezen birkózom meg a halál gondolatával és mivel szakirányomban ez nem szokott előfordulni, én is újoncként éreztem magam az alábbi helyzetben.

Kis faluban dolgozom, édesanyámék a mellettünk lévő településen laknak és az ominózus napon éppen hozzájuk tartottam lassan 3 éves kisfiammal, kocsival.

Már messziről láttam, hogy a templom előtt fekszik valaki, de a havazás miatt gondoltam csak egy banális elcsúszás az oka. Közelebb érve láttam, mozdulatlanul fekszik és ekkor azonnal visszafordultam. Kiszállva azt vettem észre, hogy ugyan szuszog, de a szempillája már havas és nincs eszméleténél, egy ápolt középkorú hölgy. Míg én kiszálltam legalább 3 autós és 2 biciklis ment el mellette. Gyorsan hívtam a mentőt, akik hosszas kikérdezés után azonnali indulást ígértek. Míg figyeltem a beteg állapotát, hívtam a pár házra lakó háziorvos asszisztenst, hátha tudja, hogy van-e valami rosszullétet okozó betegsége a hölgynek (cukorbetegség, stb.). Rögtön ott is volt ő is és ekkor a beteg elkezdett lilulni és pillanatok alatt leállt légzése, keringése. Nem volt idő hezitálni azonnal elkezdtük újraéleszteni és kb. fél perc után vissza is jött.

Közben a körénk gyűlt tömegből szóltak a mentőnek, hogy most már iszonyatosan sürgős a dolog. Percekig sikerült köztünk tartani és nem értettük, hol késik a mentő ugyanis a településünktől pár km-re van egy mentőállomás, egy kb. 10-15 km-re lévő kisvárosban szintén. Nem gondoltuk, hogy a megyeszékhelyen kb. 20 km-re lévő állomásról indul a kocsi.

Hosszú nehéz percekig tapinthattam a gyenge, de élni akaró pulzust, de sajnos egyszer csak eltűnt.

Ekkor újra próbálkoztunk, de perceken át nem történt semmi.

Majd a hívástól számított 27! perc múlva kiért a "segítség" de sajnos ekkor már habos vér folyt az orrából. A defibrillátort ugyan elővették, de legyintve csak annyit kért a kolléga "Hozzátok a zsákot".

Közben még mindig nem fogtam fel, hogy ott ment el a kezeimben...

Mielőtt bárki megkérdezné, közben a kisfiamhoz beült az asszisztens húga és megnyugtatta a kicsit, aki nem értette, hova tűntem.

Iszonyat dilemma volt, hogy közben ott sír a kisfiam engem keresve, de éreztem, hogy ott máshol van rám szükség, valakinek az élete van szó szerint a kezemben.

És innentől kezdve csak a miértek maradtak:

- miért nem állt meg senki hamarabb

- miért nem jött hamarabb a segítség

- miért nem próbálták meg kiütni

- miért kérdőjelezték meg, hogy sikerült egyszer visszahozni

- miért kellett ott feküdnie több mint egy óráig letakarva, a hosszas adminisztráció alatt, után

- miért az volt a legfontosabb hogy mi a TAJ száma

MIÉRT! MIÉRT! MIÉRT!

Ennyi egy élet, letakarva egy zsákkal és kövekkel, ENNYI???

Most írva ezeket a sorokat sem tudom elhinni a történteket, hogy ott csak én voltam, aki segíthet és hiába tettünk meg mindent, esélye sem volt...

Minimális megnyugvást csak az ad majd talán, ha kiderül, hogy olyan dolog történt, amit kórházi körülmények között sem tudtak volna uralni.

Ami felett a mai napig nem tudok napirendre térni az az, hogy bármelyikünk édesanyja, testvére, gyereke, férje lehetett volna és akkor is elmennénk mellette?

Nem is feltétlenül kérek hozzászólásokat, rosszindulatúakat meg egyáltalán nem, hiszen erre nem is lehet mit mondani, de úgy gondolom, ha csak 1-2 ember ezek után veszi a bátorságot és hasonlóképp cselekszik, ahelyett, hogy legyintene "Biztos részeg vagy narkós", akkor már megérte leírnom.

Köszönöm!