„Legyetek jók, ha tudtok!”

Átkozottul érzem magam. Állandó kétely gyötör… Higgyek, ne higgyek neki. Folyton bonyolítom az életem mostanában, pedig úgy másfél évig olyan szikla szilárdan tartottam magam ahhoz, hogyha válogatnom kell a férjem szavait, hogy melyik igaz, melyik nem, inkább totál hazugnak veszem minden megnyilvánulását, elzárkózom minden tekintetben tőle és mielőbb elköltözöm.

Tartottam is a terem jó ideig… és komoly erőt nyertem ezalatt. Most vajon el fogom veszíteni ezt az erőt, ha ismét közel engedem magamhoz?

A sorsom… a sorsunk azonban úgy hozta, hogy valahogy még mindig egy fedél alatt maradtunk – már ő is megindult egyszer, én meg már összegyűjtöttem magamnak annyit, hogy ha szűkösen is, de el tudtam volna kezdeni az önálló életem, már költözés előtt álltam. Mégsem tettem meg. Nem is értem magam…

A hosszadalmas és keserves, sokszor kifejezetten kegyetlen játszmázásaink alatt bizonyos dolgokban megedződtünk, azonban sok mindent meg is sínylettünk… Ahelyett, hogy az eddigi életünk legszorosabb együttműködésével küszöböltünk volna ki anyagi és szellemi-lelki károkat; megmosolyogva, okosan kerültük volna ki kéz a kézben a világból ránk törő veszélyeket, nekünk egy belső rémmel kellett megküzdenünk. A férjem borzalmas félelmei okozta gigantikus vergődésével, ami kis híján engem is magával sodort.

Jó ember lévén mindig szívén viselte a család sorsát… személyisége jellegének megfelelően túlságosan is sokat aggodalmaskodva, amit közös erőfeszítésekkel sok évig sikerült is folyamatosan elfogadható szinten tartani, de egyre nagyobb erőfeszítések árán és úgy tíz-tizenöt évvel ezelőttől kezdve egyre kisebb sikerrel. Míg végül elszabadult a pokol és teljesen elvesztette az önuralmát. Egyre makacsabbul és önfejűbben hozta meg az egyre komolyabb károkat okozó döntéseit. Végül a személyiségének szinte minden aspektusában a negatívumok domináltak. Minden figyelmeztetés, kérlelés ellenére tetemes hitelt vett fel komolytalanul, végig nem gondolt üzleti vállalkozásra. Kicsapongóvá, egyre lazább erkölcsűvé, végül kifejezetten zavart és erkölcstelen gondolkodásúvá és rendkívül agresszívvá vált.

Erős akaratú, de jó szándékú volt mindig, mint ahogy egy igazi családfőt mindig elképzeltem, amilyennek szerettem. Súlyos csapás volt ez a szörnyű változás, ami - tán a kétségbeesettségem miatt - véglegesnek tűnt. Ma is csak reménykedem, hogy hihetek a szememnek, a fülemnek, ha jónak látom őt… valószínűnek tartom, hogy a közben kialakult félelmeim szép lassan szűnnek majd és visszatér a bizalmam. Elsősorban az a bizonyosság, hogy képes vagyok helyesen mérlegelni és dönteni vele kapcsolatban.

Nem vagyunk tökéletesek. Sajátos személyiségünk és a születésünktől kezdődő hatás-ellenhatás határozza meg az így meghozott döntéseinken keresztül az életünk éppen adott minőségét. Az enyém, az övét és mindenkiét. A régi kínaiak megállapítása jut eszembe: Az emberi élet egy folyó. Az ebben sodródó kövek az emberek, akik forgatják, csiszolják egymást, ha egymáshoz közel sodorja őket az ár, mindaddig, míg lassan minden kő átalakul. Egyre simábbá, csillogóbbá válnak, csodálatos színeik kerülnek a felszínre. A sarkosságukat, rücskeiket veszítve mind könnyebben gördülnek a folyóban. A csiszolódás, formálódás durva és fájdalmas folyamat, csak a jó végeredmény reménye segíthet valamit. Nekem segített már… nagyon sokszor. Ez az egyik leggyakrabban használt kapaszkodóm.

Egy másik… Hiszem, hogy semmi sem véletlen. Így az sem, hogy mi ketten együtt kell haladjunk ezen a szakaszon és van értelme. Kicsit megadom ugyan magam a sorsomnak amikor erre gondolok, de ilyenkor érzem, így van ez rendjén… Megnyugtat. Ha pedig jó érzést kelt, akkor az akár minden észérvnek ellentmondva is helyes elképzelés.

Hát igen… Átkozottul érzem magam. Állandó kétely gyötör… Higgyek, ne higgyek neki. Hallgass a szívedre! – parancsolom most újból magamnak. Sokadszor… Ez hat. Máris jobb. Szeretem. Őrült, erőszakos és vinnyogó egy személyben, amit annyira utálok… de őt magát nem. Ez nem ő, aki így felborította az életünket… Ez nem ő… Értem miért ilyen és ez a tudás kötelez… nem ítélhetek és nem haragudhatok… már sem haragszom. Hányszor kell még a pokolra mennem érte, hogy karonfogva hazasegítsem… ? Mindegy, most teljesen mindegy. Már elindultam, megyek érte.

Aztán itt az ünnep is. Advent idején sokkal aktívabbak a szeretet energiák… Idén már eléri a szívem… lemállott róla Szent Jakab útján, a Tejút alatt a bánat, az a vaskos burok, ami egyre fojtogatóbban befelé vastagszik, ha nem hallgatok a szívemre. Milyen szerencsés vagyok! Meghallgattattam: Hadd adjam Uram az én bánatom és add nekem vissza a legjobb barátom, a Végtelen Bizalmat! – imádkoztam sokszor ahogy lépdeltem a hosszú úton, monoton. Álmomban mosolygott rám egyszer és tudtam, nem tehet értem többet, mint, hogy megbékéltet kicsit, de az emberekbe, a világba vetett bizalmam nekem kell visszaszereznem. A békesség, amivel hazaérkeztem, segített a bánatom levetni magamról és ma már a bizalom kerülget. Bátor vagyok. Bátornak kell lennem és beengednem újból a lelkembe. Megérdemlem, hogy bízni tudjak és ő is megérdemli, hogy bízzak benne. Eleget szenvedtünk a tapasztalatainkért.

Hát mégis… Így tudunk mégis jók lenni…