Mélypontomon…

Mélypontomon a légúti allergiám fulladásos tünetekkel sűrűn megmutatkozó asztmává alakult. Keserves, szemdüllesztő fuldoklásaim csak megerősítették élni akarásom. Bár az idő előrehaladtával veszni látszott ez a hatás, mert félni kezdtem, hiszen a lelkierőm folyamatosan, és egyre inkább próbára lett téve.

Depresszióm soha sem észlelt kíméletlenséggel és erővel, hullámokban tört rám, pánikbetegségem pedig végül a szobámból a szükség elvégzésére sem akart kiengedni.

Állandó félelmeim alakultak ki a járással kapcsolatban is, mert ha görcsös fájdalmaktól elgyötörten hosszas erőfeszítések árán mégis felkeltem, nem tudhattam, mikor milyen testrészem hagy cserben. Mikor törik el valami, amit kiejtek a kezemből, vagy mi miatt fogok váratlanul elesni útközben.

Egyszer, amikor a szobából már sikeresen kiértem, hirtelen a jobb lábam "ronggyá vált". Még sikerült a másik lábamon megállnom, de tovább haladnom már nem volt mód, így megtámaszkodtam a lépcső melletti falban.

Mindenáron tovább akartam haladni, mert elhatároztam, hogy bár szakadjon össze ég és föld, én nem adom föl. Nem fogok magam alá piszkítani csak azért, mert a családomból nincs éppen jelen senki, hogy segítsen.

Fél lábon ugrálva próbáltam tovább jutni, amikor érezni kezdtem, hogy nem olyan hirtelen, mint a jobb lábam, de határozottan észlelhető: a bal is követi a másik példáját. Talán a félelem hatására, mely észrevétlenül mégis csak kialakult bennem, felgyorsultan jutott hasznavehetetlen állapotba. Jobbnak láttam még időben óvatosan a szőnyegre hasalni. Részben azért, mert így nem estem olyan nagyot, részben pedig azért pont hasra, mert ebben a pozícióban még lehetőséget láttam arra, hogy "fókázva" eljuthatok célomig, ugyanis ebben már korábban sikerült jó tapasztalatokra szert tennem.

Most azonban, mint csak hamar kiderült, semmi sem az elvárásaim szerint alakult. Azonnal iszonyú fájdalom hasított a gerincemen keresztül a bal karomba, amikor az első komolyabb mozdulatot megtettem. - Ez nem történhet meg velem! - sikoltott lelkem a gondolataimon keresztül, mert hangot már nem voltam képes kiadni. Szám hang nélkül tátogott, mímelve mondanivalómat, szemem meresztve próbáltam látni, de sötétség terült el előttem.

Nem akartam feladni. A testem mégis ezt tette. Hasam alatt egyre nagyobb foltban éreztem melegséget. - Nem fáj semmi. - gondoltam. Aztán… hosszú szünet.

Kábultságomból révedve a halálomért imádkoztam. Nem mozdultam. Csak sírtam… hang nélkül… és közömbösen, ernyedten feküdtem. Csend volt. A délutáni nap így augusztusban mindig olyan szépen süt be nálunk a hallba, a nagy üvegajtón keresztül oda, ahol éppen feküdtem. Akkor is így volt. Már-már kellemesen éreztem magam. Csak a Nap éltető sugarait, a végtelen csendet és csordogáló könnyeim sós ízét éreztem, amint az, az előre borult hajamról a szám sarkába szivárgott. A szemem sem volt kedvem kinyitni.

- Jó így. Lehet, hogy már meghaltam. – borzongtam meg, miközben ezt gondoltam, mert éreztem, fázik a hasam.

- Te jó ég! - szólaltam meg most először hangosan. - Dehogy haltam én meg… csak alaposan… - Ó!… A fenébe!! - szakadt ki belőlem és felálltam, mintha az előző bénultság nem is létezett volna, ugyanis minden fájdalom és mozgásképtelenség füstként elszállt ekkorra már. Kicsit sem csodálkoztam. Ez így szokott lenni. Már több hete így ment. Csak ekkora csúfság még nem ért eddig.

Miért játszik ilyen gonoszul velem a sors? Nem tudtam. Szédelegve mentem fürödni. Kábán, a történtek hatása alól még nem mentesülve, de békésen kiegyezve sorsom által rám mért megaláztatásommal. Csak a kérdés maradt meg:

- Miért… miért… miért… ? - zengett kábult elmémben abbahagyhatatlanul.

- Fék… fék… fék… - jött a válasz. Ezt sem értettem. Még sokszor harsogott fejemben ez az egyszerű szó más alkalmakkor is - csak úgy egyszerűen ezt vettem észre -, amire most is tisztán emlékezhetek.

Hát? Igen…

- Sok dolguk van velünk, de szerencsére sohasem adják fel. – rezgett bennem.