Másodiknak lenni a munka után? Van esélyünk még boldognak lenni?

A kapcsolatunk elején olyan szépen indult minden. Akkor még a hétvégi munkáról is hajlandó volt lemondani. Minden hétvégén délután jött, késő estig maradt. Minden olyan volt, mint a mesékben. Az első év után előléptették. Azóta minden teljesen megváltozott.

Sokkal többet dolgozik és mivel a munkája a hobbija, ezért otthonra is egyre több munkát vállalt magának. Eleinte csak a stressz volt, ami néha közénk állt, illetve, hogy ő nem olyan romantikus típus már és nem úgy figyelt rám, ahogy azt szerettem volna (emiatt sokat rágtam a fülét eredménytelenül).

Aztán már szép lassan, amikor pénteken jönni szokott hozzánk, elkezdett tovább dolgozni munka után, így csak szombati találka lett a péntekiből. De még ez sem volt olyan rendszeres mint a 3. évben.

Akkor már együtt laktunk, mert oda járok egyetemre. Egyre többet dolgozott. Természetesen nem igen szóltam bele, mert a hétköznap eddig is a munkájával telt, én addig tanultam. Aztán ahogy teltek a napok, napközben is késő estig dolgozott. Nekem nem volt minden napra tanulni valóm. Mikor szóltam neki, a válasz az volt: "Jó akkor majd kevesebbet fogok!". De azóta sem változott semmi.

Miután elköltöztem tőlük (mert itthon találtam állást) megpróbáltam nem idegesíteni magam. De folyton vitaforrás a munkája és az, hogy nagyon keveset találkozunk. Arról nem is beszélve, hogy vannak titkos vágyaim, hogy egyszer majd csak romantikusabb lesz. Azóta minden hétvége ilyen vitákba fullad. Ritka, amikor nem.

Most már ott tartunk, hogy minden második héten amikor péntek-szombat suli, egész hétvégén alig látom. Ez most az elmúlt héten még rosszabbra fordult. Sokszor mondtam már, hogy inkább szakítsunk és ne kínozzuk egymást, de hát ahhoz túlságosan szeretjük egymást. Szóval... Csütörtökön mentem át hozzájuk, kicsit stresszesen a munka után (előtte szóltam neki, hogy mire készüljön). Már akkor látnom kellett volna, hogy baj lesz. Szintén a munkája miatt zörrentünk össze. Bejelentette, hogy van egy gép amire már régóta vágyik, hogy jobban tudjon otthon dolgozni. Annyira izgatott lett, hogy még enni is alig bírt. Miattam még sose volt ilyen állapotban. Nagyon megbántott. Szerinte csak én csinálok belőle ügyet. De ő nem tudja, milyen érzés, amikor a munkája a fontosabb. Ő már észre se veszi, mert amikor nem tudunk találkozni, más okból ő dolgozgat, én meg egyedül ülök otthon a szobámban. Így sokkal érzékenyebb vagyok erre...

Na ez csak a kezdet volt. Ugye péntek-szombat suliban voltam. Szombaton reggel mentek Pécsre megnézni a gépet, hogy megveszi-e.

Hát eldöntötte kell neki. Hazajött és bejelentette, vasárnap reggel hazavisz (mert segítenem kellett otthon, de úgy volt, ő attól még velem lesz) és ő meg elmegy a gépért, ha végez, átjön. Azt mondanom sem kell, hozzám még így nem rohant, amikor hétközben szükségem lett volna rá. De ahogy lenni szokott, természetesen késő délutánig nem ért haza, utána meg hullafáradtan nem akart átjönni.

Egész nap abban reménykedtem, hogy mégis átjön egészen addig, míg nem közölte az ellenkezőjét. Nagyon letörtem, egész nap folytak a könnyeim. Este írtam neki, hogy jobbat érdemel nálam (az tény, én sem vagyok egy egyszerű eset), felhívott és azt mondta, majd változtatni fog.

De annyiszor megbeszéltük (főleg miattam, mert én erősködtem), utána mindig egy-két hétig minden rendben is volt, és aztán mi sem történt folytatódott minden, úgy mint előtte.

Már nagyon pesszimista vagyok ez ügyben!

Ráadásul most hétvégén is dolgozik, a haverja kocsiján és igen csekély az esélye, hogy találkozunk, jövő héten pedig nekem suli.

Vajon van még esélyünk a boldogságra?

Ezek után mondja valaki, hogy önző vagyok (jó talán kicsit) és, hogy nem a munkája az első!