Élet a halál után

A sokféle különböző válasz közül mit higgyünk el és kinek higgyünk? A materialisták, az "ateisták" szerint a halállal véget ér minden, csak a világ forog tovább.

A reinkarnáció tanának hívei szerint több egymás után következő életet kell leélnünk, mígnem végül a nagy "Mindenséggé" leszünk, s nem lélegezzük többé az életet (nirvána).

A zsidók, a muzulmánok és a keresztények hisznek abban, hogy a földi élet után egy Isten szeretetével teli örök élet vár ránk. A keresztények még abban is hisznek, hogy testünkkel együtt támadunk fel, mint Jézus Krisztus.

Ebben a kis tanulmányban igyekszünk világosan megfogalmazni ezeket a kérdéseket a rájuk adható válaszokkal együtt.

Jézus mondja: "A halottak föltámadásáról pedig nem olvastátok, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké."

(Máté 22,31 és 33)

1 - Hogyan lehet bármi is a halál után? Ha a testünk meghalt, hogyan maradhat meg valami belőlünk?

Az első kérdés valóban az, hogy hogyan tudjuk folytatni életünket bármilyen módon, ha közben testünk halott, a földben nyugszik; és még ez a test is eltűnik később, elkeveredik a földdel vagy a levegővel.

Az utóbbi években sok olyan könyv jelent meg, amely a "halál utáni élettel" kapcsolatos tapasztalatokról számol be. Amerikai orvosok még tudományos dolgozatokat is írtak erről a témáról. Ezekben a könyvekben összegyűjtött vallomások szerint néhány súlyos beteg, gyakran súlyos műtét után, biológiailag halottnak nyilváníttatott. Egy idő elteltével azonban észrevették, hogy újra visszatért belé az élet. Később megkérdezték tőlük, mi történt velük az alatt, amíg halottnak hitték őket. Meglepő volt a beszámolók közötti hasonlóság. Ezek a személyek legtöbbször egy "testen kívüli" létezésről beszéltek, amelynek során külső szemlélőként látták a testüket. És ami a legtöbb személy elbeszélésében, akik ilyen megtapasztalásban részesültek, közös az, hogy mindannyian egy fényes és irgalmas lénnyel való találkozásról számolnak be. E lény külsejével és személyazonosságával kapcsolatban ugyan eltérnek a beszámolók, attól függően, hogy a megtapasztaló személyek kevésbé vagy egyáltalán nem hívők. A megbocsátó ítélettel, a jósággal való szembesülés viszont mindegyikük beszámolójában megtalálható.

Minden esetre el kell ismerni, bármi is az értéke ezeknek a tanúvallomásoknak, hogy megegyeznek abban, hogy az "élet és halál határán" megélt tapasztalatokról van szó. Ezek az emberek valóban újrakezdték életüket, ezért tudnak most beszélni nekünk erről. Tehát arra lehet gondolni, hogy ez a titokzatos Lény talán egy figyelmeztetést, egy új esélyt adott nekik, bátorította őket hogy éljenek jól, és ez az élet a folytatása lesz annak az életnek, amit eddig közöttünk éltek.

Van valami, amit el kell fogadnunk ezekben a vallomásokban: a biológiai élet szélső határaihoz érkezve, megdöbbentő módon tárul fel előttünk a tény, hogy nemcsak test vagyunk, hogy lényünknek egy finom pontja képes rákérdezni a testünkre, életünkre és sorsunkra. Ez a lélek?

Ez lényeges kérdés. Lássuk, milyen kimondott, vagy kimondatlan érvek szólnak amellett, hogy "anyagi, biológiai" létezésünk nem képes kifejezni, kimondani mindazt, amik vagyunk. Nem logikus, hogy a biológia területére korlátozzuk legmélyebb vágyainkat, s amit érzünk, amikor életünk végső céljára tekintünk. Ezt nem nehéz megérteni. Vegyünk egy példát:

Egy férfi szerethet egy nőt a testével. De nem lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy csak a testével tudja szeretni. És tévednek azok, akik a szerelmet a testiséggel azonosítják. Az igazi szerelem tovább lép, sokkal mélyebb és sokkal tartósabb. Valóban szeretni azt jelenti, hogy nem csupán testünkkel, hanem egész szívünkkel, lelkünk minden erejével szeretünk. Szeretjük a másikat önmagáért. Mindennél jobban kívánjuk , hogy boldog legyen. Úgy szeretjük, hogy közben elfeledkezünk saját magunkról, mindenkor szeretjük.

Igen, "a szeretet erősebb a halálnál" (Énekek éneke).

A boldogsággal is így vagyunk. Az ember a boldogságra van teremtve: hogyan is lehetne valaki boldogtalan, ha a boldogságról semmi fogalma nincs és nem is vágyakozik utána? És mikor boldognak érezzük magunkat, mit kívánunk? Nem csupán azt, hogy folytatódjon az az esemény, amely boldogságot szerzett nekünk, hanem hogy boldogságunk állapotának ténye tartson örökké, bármi is idézte elő. Van tehát valami bennünk, amely több a testünknél, amely a boldogságra való szüntelen vágyakozás. Ezt nevezik a hívő emberek - és sokan mások - léleknek.

És a halál egy akadály. Arra vagyunk teremtve, hogy boldogok legyünk, olyan boldogságra vágyunk ami örökké tart, nem ér véget a halállal. Erre a vég nélküli boldogságra mindnyájan vágyunk, magunkért és azokért, akiket szeretünk, és nem tudunk beletörődni a halálba, mert van lelkünk. Természetes, elfojthatatlan módon él bennünk a vágy az örökkévalóság után, mert a lélek nem arra van teremtve, hogy eltűnjék itt a földön.

2 - Azoknak az ellenvetései, akik abban hisznek, hogy nincs semmi a halál után: a "materialisták"

Vannak külsődleges ellenvetések, és olyanok is, amelyek inkább a belsőből származnak: egyesek tárgyilagosan érvelnek és készek érveik megvitatására, másoknak lényük bensejéből fakadnak a reakcióik, fájó sebekből vagy teljesen személyes belső félelmeikből. Nem mindig vesszük észre, de gyakran miután ezek a sebek feltárulnak, sikerül őket megbékíteni, meggyógyítani.

A materialisták fő érve egyszerű: azt állítják, hogy nincsen semmi a fizikai világon kívül, azon kívül, amit érzékeinkkel megvizsgálhatunk és megmérhetünk. Ami a legfurcsább, hogy úgy hisznek ebben, ahogy mások Istenben hisznek.

Ez egy úgymond "tudományos" érvelés, és valójában első sorban azoknak volt a vélekedése, akiket "scientistá"-nak neveznek.

Ezek az emberek a tizenkilencedik század második és a huszadik század első felében azt állították, hogy kizárólag a tudományban lehet hinni, és elkápráztatták a kevéssé művelt embereket a tudománnyal. Meg voltak győződve arról, hogy tudományos módszerrel mindent meg lehet magyarázni. Minden egyéb elgondolásra alapozott tudást, ismeretet vagy bölcsességet elvetettek. Ami nem volt tudományos, azt légbőlkapott ostobaságnak tekintették. Kicsit olyan ez, mintha egy ógörög nyelv-szakértő azt mondaná, hogy minden, ami nem görög-betűvel van írva, értelmetlen. Mivel a lélek nem mérhető és egyenletekkel nem írható le, arra jutottak, hogy nem is létezik.

Az ilyen fajta materialista nézeteket "redukcionistának" nevezik, mert az embert mennyiséggé, képletekké, kémiai reakciókká, fiziológiai sémákká redukálják, fokozzák le.

A gondolkodást, a szeretetet, az életet csupán fizikai-kémiai reakciók "felépítményének" vélik.

A szcientisták ezáltal éppúgy tudományellenes előítéleteik voltak, mint másoknak, hiszen konzerválni akarták elméletüket. Így a nagy Pasteur-nek, annak a tudósnak az ellenfelei, aki felfedezte a mikrobákat és a védőszérumokat, hittek az ősnemzésben. Miért? Nem igazi tudományos okokból kifolyólag, hanem istentagadásból, mert azt gondolták: ha az állatok nem ősnemzéssel, azaz spontán módon fejlődtek ki, akkor kénytelenek volnának hinni a teremtésben és a Teremtőben.

Másik oldalról ugyanakkor maga Pasteur, aki annyira igényes volt tudományos téren, hitt a lélek és az örökkévalóság létezésében. Hálát adott Istennek felfedezéseiért (például a Pasteur Intézet avatásán mondott beszédében). És egyik gyermeke halálakor született írásában gyönyörűen önti szavakba reményét, hogy egyszer újra találkozni fog vele az örök életben. Mert számára akkor ez volt a kérdés. És ez a kérdés kívül esik a kémia, csillagászat vagy a fizika területén: a gyermekem halott, de tényleg halott? Véglegesen halott? Vagy része lesz egy igazi boldogságban, amelyben újra találkozhatom majd vele, és újra láthatom a mosolyát? Isten ígéreteibe ez is belefér?

"Mivel kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert bűnösök közt folyt az élete... Aki korán tökéletes lett, nagy kort ért meg. Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett kimenteni a romlottság köréből... Az igazak azonban örökké élnek, az Úrban van a jutalmuk, és a Magasságbeli viseli gondjukat."

(Bölcsesség könyve, 4. fej. 10., 13. és 14. vers; 5. fej. 15. vers)

3 - Van-e egy titkos félelem az ember szívében Isten és az örökkévalóság misztériuma előtt? - a hitetlenek félelmei és sebei

Sokaknak ateista barátaink közül vagy azoknak az embereknek, akik azt mondják, hogy nincs semmi a halál után, egészen másfajta érveik vannak, mint az, hogy "nincsen semmi a természet-tudományokon kívül". Egészen személyes okból nem tudnak hinni abban, hogy a lélek él, és a menny örökkévaló. Olyan érvek ezek, amelyek a szabadságot, erkölcsöt, az igazság fogalmát, mások szeretetét és saját, személyes élettörténetünket érintik. Ebben a tanulmányban megpróbálunk rámutatni arra, hogy ezek a kérdések valós kérdések, de gyakran rosszul fogalmazzuk meg őket, és ezért nem kapunk rájuk jó választ. Elvetjük, mert félünk tőle. Nem akarjuk meghallani attól való félelmünkben, hogy fájdalmat fog okozni. Befogjuk a fülünket. Pedig ha meghallgatnánk az igazi választ, mekkora öröm lenne akkor, micsoda felszabadulás!

Vannak ateisták, akik nem képesek elfogadni annak a gondolatát, hogy létezhet egy örök élet. Én is megismerkedtem közülük többekkel igen közelről, mert az édesapjuk, édesanyjuk, barátnőjük, férjük… éppen akkor halt meg. Ilyenkor ők azt gondolják magukban: "ez a szeretett, csodált ember nem mehet a mennybe Istenhez, ha az egyáltalán létezik, mert nem hitt benne míg élt. Vagy ez a személy tett olyan dolgokat, amelyek nem egyeztethetők össze az Istennek tetsző erkölcsös élettel. Mindenesetre én jobban szeretném, ha nem lenne sem Isten, sem örök élet, mert ők ki lennének belőle zárva és ez túl szomorú".

De erre Jézus Krisztus Evangéliumában (amelynek jelentése: Jó hír) megtaláljuk a választ :

"Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges"

(Máté 19,26)

"Istenünk azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön."

(1 Timóteus 2,4)

"Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ."

(János 3,16-17)

Tehát teljes bizonyossággal elhihetjük, hogy Isten egy jóságos, irgalmas Isten. Azok előtt, akik jóhiszeműségből nem ismerik őt, kész megnyitni az üdvösség kapuját. Nyitottságukat nézi mindenekelőtt. Elég ha szívükben, lelkük mélyén igent mondanak az ő irgalmára. Ez ki van fejtve az Evangéliumban, amikor Jézus haldoklik a kereszten, bal és jobb oldalán a két lator hasonlóképpen keresztre feszítve. Az egyik kettőjük közül megszánja Jézust, felé fordul, és így szól:

"Mi ugyan joggal szenvedjük tetteink méltó büntetését, de ez semmi rosszat nem tett. Aztán hozzá fordult: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal." Erre ő így felelt:

"Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban."

Ez az, amit kérhetünk Istentől, ha egy általunk szeretett személy anélkül halt meg, hogy megismerte volna Istent: hogy mint a jó latort, érintse meg őt Isten ártatlansága majd amikor találkozik vele, és kérje Jézus Krisztust, hogy emlékezzen meg róla a Királyságában. És akkor Isten, akinek semmi sem lehetetlen, megadja barátunknak a lehetőséget, hogy belépjen vele a Paradicsomba.

Halálunk pillanatában, ott, ahová már senki nem kísérhet el minket, Isten, aki maga a szeretet, különleges módon fedi fel magát, mint szeretet és irgalom. Ekkor minden Istentől való félelmünk, hamis istenképünk szertefoszlik, akár a bárányfelhők a tűző napsugártól. A szeretet, Isten igazi arca Krisztusban megjelenik úgy, mint a jó latornak. És ekkor elég kimondani az igent Isten Szeretetére, a többit elvégzi ő.

Mi pedig, az élők, talán azért félünk Istentől ma, mert valóban hamis az Istenről alkotott képünk. Vegyük például az erkölcsöt. Lemondjak valamiről, amit ma szeretek egy jövendő boldogságért, amit nem is ismerek? Isten ilyen szigorú feladatokat ró ki ránk, csak hogy megmutassa hatalmát? Rabszolgát akar csinálni belőlem? A válasz ugyanaz, amit fentebb megadtunk:

"Ha Isten a Fiát adta oda azért, hogy nekem örök életem legyen, ha akkor is szeret engem, ha én nem is ismerem, nem is szeretem, talán még harcolok is ellene; ha ennyire szeret, miért félnék attól, hogy a boldogságon kívül bármi mást akarna nekem?"

Néha nehéz lehet megértenünk ezt. Miért nem kérjük tőle a szeretet nevében, amelyet ránk áraszt, hogy világosítsa meg számunkra a válaszokat e kérdésekre?

Jézus Krisztus nem kényszeríti ránk a szeretetét. Csecsemőként jött közénk Karácsonykor, gyengén, erő és hatalom nélkül. Szeretetét nem erőlteti, hanem felkínálja. Szeretetet koldul. Nem vár mást tőlem, csak egy szabad választ. Ha nem is értem meg azonnal, már elkezdhetek másként tekinteni rá. Azután lelkemből lassan kitörlődnek az Istenről alkotott téves képek. ő nem akarja megakadályozni a boldogságomat az életemben. Megmutatja azokat az utakat, amelyek egy távolabbra mutató boldogsághoz vezetnek el. Olyan boldogsághoz, amire lényem legmélyéből vágyom.

Akkor majd felfedezem ezt az Istent, aki maga a szeretet, és elfogadom csodálatos ígéreteit. Örömmel és szabadsággal telve, meggyógyulva mély sebeimből, kedvem lesz neki igent mondani, teljes lelkemből szeretni akarok majd. Minden gondomat leteszem a lába elé, amivel nem tudok megbirkózni. Örömmel fogadom majd bocsánatát, ami teljesen újjá varázsol. És új reménység lesz bennem, a szeretet értelme, amiért kész leszek megváltoztatni valamit az életemben.

4 - A reinkarnáció is egyfajta élet a halál után, nem? Lehetséges, hogy több egymást követő életünk van?

Napjainkban meglehetősen sokan mondják, hogy hisznek a reinkarnációban. Gyakran nem is tudják pontosan mi is az, de modernebbnek tűnik számukra.

Miért vannak egyesek annyira elbűvölve a reinkarnáció gondolatától? Mi vonzza őket a reinkarnáció felé?

A reinkarnáció tana felé való fordulásban két alapvető útkeresés mutatkozik meg:

1 - Valahol érzem, hogy az egész benső életem nem tűnhet csak úgy el egyszerűen. Irtózom a semmitől. Kell, hogy valami módon az életem, a lényem tovább tartson a halálon túl. Igazából az, amit a reinkarnáció eszméje mögött keresnek az emberek: az öröklét. De valóban a reinkarnáció tana a jó válasz? Ez az az út, ami az igazi boldogság felé visz?

2 - Az emberek érzik, hogy nem juthatnak csak úgy be a Paradicsomba. Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy szükségünk van megtisztulásra.

A reinkarnáció tana szerint a földön újrakezdett életek, újjászületések során át fokozatosan megtisztulunk és megszabadulunk a rossztól, ami hozzánk tapad. Ez mély és tiszteletre méltó gondolat. De vajon a megoldás, amit a reinkarnáció a problémára javasol, érvényes-e?

A gondolat, hogy a lélek tetszése szerint testből tesbe vándorol, testünket átmeneti börtönné fokozza le. Valójában a test a lélek személyi igazolványa. A lélek a test által létezik, benne ölt alakot, s nem más, mint annak lelki élete. Minden ember egyedülálló személyiség, saját testtel, saját lélekkel, és saját történettel.

A reinkarnáció nem jelenti az örök életet.

A reinkarnáció, bármelyik tanításba ágyazódik is bele (több van belőlük: keleti tanok, New Age, buddhizmus), igazából nem az örökéletet jelenti. Tulajdonképpen kis életek egymás utániságáról van szó, az itteni, földi élet korlátaival, egészen addig, míg egyszer csak már nincs több újjászületés, hanem elérjük a "nirvánát".

Az út végére javasolt boldogság nem tűnik kissé furcsa boldogságnak? Ha megnézzük a nirvána szó etimológiáját, ez az újjászületések utáni végső állapot levegőhiányt jelent, lélegzethiányt. Ez a sorozatos újjászületésekkel elérhető megtisztulás abban áll, hogy vágyainkat elvonjuk az anyagi javaktól, a hatalomtól, másokkal való kapcsolatoktól, a barátságtól, végül minden dologtól, ami az élettel magával összeköt minket: nem gondolkodunk többé, nem lélegzünk. Ekkor majd eggyé olvadunk a világegyetemmel, a nagy mindenséggel. Nem mozgunk többé, nem gondolunk már semmire, nem szeretünk többé. Nincs többé személyiségünk, nincs többé egyéniségünk.

Vajon ez az a boldogság, ami után vágyakozunk? Megszűnni önmagunk lenni, hogy "Minden" lehessünk?

Ezzel szemben a feltámadás után mi magunk fogunk örökké élni az Élő Istennel együtt és mindazokkal, akik vele élnek szeretetében és abban a boldogságban, amit nekünk ad. Beszélhetünk majd vele, és továbbra is szerethetjük azokat, akik a Földön vannak, és imádkozunk, hogy ők is részesei legyenek ennek a boldogságnak.

A reinkarnáció általi megtisztulás problémái.

A másik probléma a reinkarnációval az általa javasolt megtisztulás módja: egymást követő újabb és újabb életek során felfelé vagy lefelé lépegetünk egy létrán ami a rossztól - az anyagi világtól - a jó felé vezet - az anyagtalan és személytelen "Teljességig".

Így viszont félő, hogy az élet sokat veszít értékéből: elodázhatjuk problémáink megoldását, hiszen majd egy következő életben jobban csináljuk talán. Ez felelőtlenség, mert nem vesszük komolyan az életet: nem biztos, hogy mindenről most kell dönteni, majd egy másik életben bepótolhatom a lemaradásaimat.

De ha ez igaz is lenne! Miért ne kereshetném életem boldogságát most? Milyen különös ellensége lehet az embernek és sorsa nagyságának az, aki kirója ránk ezt az anesztéziát, érzéketlenséget? Elvenni az embertől élete értelmét és értékét? Mindig osztályt kell hát ismételnünk?

Nem mértük fel eléggé a kárt, ami ebből a tanból következik: ha én ebben a mostani életemben egy előző élet súlyát cipelem, akkor egy olyan életért bűnhődöm, amiről nincsen semmiféle emlékem; amelyben egy másik személy testében voltam, vagy éppen egy állatéban. Micsoda büntetés nehezedik rám, és mekkora erőfeszítéseket igényel tőlem!

Lehet, hogy életek során kell újra meg újra megszületnem, hogy újra feljuthassak a létrára?

Hát nincsen senki, aki a segítségemre jönne? Kire támaszkodjam, hogy sikerüljön jóvá válnom és végére érnem ennek a fatális láncnak?

Az élő Isten ígéretei teljesen másfélék. Isten, a mi Atyánk, azt szeretné, ha jók és tökéletesek lennénk. De tudja, hogy milyenek vagyunk. Isten a szeretet, ajándékozó és irgalmas. Nem kéri tőlünk életek sokaságát. Elküldi Fiát, hogy megbocsásson nekünk, hogy megtisztítson minket, hogy képessé tegyen minket a jóra, ő, aki a forrása minden jónak. A saját életét adja nekünk és a saját jóságát.

Tiszteletben tartja és komolyan veszi szabadságunkat. Szereti a szabadságunkat, azért adta nekünk, hogy szerethessünk. És ha szabadságunkkal élve elfogadjuk kinyújtott kezét és szeretetét, akkor belépünk az örök, igazi életbe.

5 - Mi az örökélet? Hogy fogunk akkor élni? Milyen kapcsolatunk lehet azokkal, akik a mennyben vannak?

Néha úgy képzeljük, hogy az élet a halál után valami olyasmi, mintha a temetőben lennénk: hosszú-hosszú egyhangú nyugalmas pihenés.

Egyszer egy öt éves kisfiú azt kérdezte: "A mennyországban mindenki az ágyában él majd?" Azért mondta ezt, mert emlékezett a beteg nagynénjére, akit azelőtt az ágyban fekve látott, és aki most a mennyországban van. Megmagyaráztuk neki, hogy a mennyországban nincsen sem betegség, sem halál, még "élőbbek" leszünk, mint a Földön.

Lisieux-i Teréz ezeket a szavakat mondta halálos ágyán: "Belépek az életbe". És azt is mondta: "A mennyországban azzal töltöm majd az időt, hogy jót tegyek a földön lévőkért." Mindazok, megszámlálhatatlanul sokan, akik több mint 100 éve imádkoznak hozzá (1897-ben halt meg), tanúsíthatják, mennyire igaz ez.

Most el szeretném mesélni egy személyes élményemet. Feleségem és én elveszítettük Domonkost, kisfiúnkat hat éves korában. Édesapám, az ő nagyapja nagyon szomorú volt. Néhány nappal a baleset után felébredt az éjszaka közepén mély szomorúságában, és sírva fakadt. Ekkor egy kis hangot hallott, amely azt mondta neki: "Nem kell sírnod, nagypapa." Ezután újból elaludt, de másodszorra is sírva ébredt fel. Ugyanazt a kicsi hangot hallotta, amiről felismerte, hogy Domonkosé. Majd harmadszor is, és a hang azt mondta neki: "Ne sírj, Nagypapa, ha tudnád milyen boldog vagyok." És ekkor a nagypapa érezte, hogy minden szomorúsága elszállt.

Néha megtörténik, hogy - Isten engedélyével - egy nekünk nagyon kedves személy, aki már eltávozott közülünk, valamilyen módon érezteti velünk jelenlétét, közbenjár értünk Istennél, mert akik Isten körül vannak, nem tétlenek. Élők ők, ahogy Isten is Élő Isten. Szüntelenül gyönyörködnek Isten arcában. És örökösen közbenjárnak azokért, akik a Földön élnek. Olyan ez, mint egy nagy szolidaritás-lánc. Isten közelében lehetnek, mivel szívük Isten felé fordul, megkapják tőle - szeretetből - a lehetőséget, hogy imádkozzanak értünk; hogy kérjék nekünk Isten világosságát és segítségét; hogy olykor jelet mutassanak nekünk Isten kegyelméből, hogy az Élet útján irányítson minket, Jézus Krisztus felé, aki az "út, az igazság és az élet".

De nem fordulhatunk a halottak felé úgy, hogy közben elfordulunk a mennytől és Istentől, például a jóslással. A halottakkal való effajta kapcsolattartás a bálványimádás egyik formája, vagyis az igaz Istentől való elfordulás. A spiritizmus veszélyes. Könnyen rossz irányba fordíthatja lelki, szellemi tehetségeinket, s olyan tettekhez vezethet, melyeket később nagyon bánunk.

Ezzel szemben, az isteni élet megnöveli és átalakítja mindazt a szépet és jót, ami a mennyben lévőket a földiekhez köti. Kiigazítja és megtisztítja, ami nem volt helyes, hogy tökéletes szeretettel szeressük mindazokat, akiket ismertünk. Istennel élünk, s kérjük őt, hogy ugyanazt a boldogságot adja meg számukra, melyben nekünk van részünk.

Testünkkel együtt támadunk fel.

Az élet teljessége nem csak az életet érinti. Jézus az Evangéliumban a testek feltámadásáról beszél:

"Én vagyok a feltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg sohasem."

(János 11,25-26)

Krisztus testben támadt fel. Tanítványai látták a sebhelyeket kezén, a lábán és az oldalán. Evett és ivott velük együtt. De nem földi életét folytatta tovább. Megdicsőült testben támadt fel. 2000 éve ezt vallja minden keresztény.

Mi is az idők végén átalakult, megdicsőült testben támadunk fel.

Szent Pál, a korintusiaknak írt első levelében magyarázza, hogy ez ugyanaz a test lesz - ugyanaz a személy -, de akárcsak a mag, ami kihajt, ugyanaz, mint a növény, ami belőle kinő, testünk, egyesülve lelkünkkel többé nem a földi élet korlátain belül fog létezni, hanem átlényegült formájában Isten Életében részesedik, amit a mennyországnak hívunk.

"Ha pedig bennetek van annak a Lelke, aki föltámasztotta Jézust halottaiból, ő, aki Krisztus (Jézust) halottaiból feltámasztotta, életre kelti a ti halandó testeteket is bennetek lakó Lelke által."

(Róm 8,11)

Tehát nincsen feloldódás az univerzumban, a nagy mindenségben, ahogy azt a reinkarnációban hívők gondolják, mert nem ismerik Isten ígéreteit. Isten az, aki visszaadja tökéletes létünket, és személyiségünk is megmarad, valóban Isten partnereivé válunk, asztalához meghívottként. Letöröl minden könnyet szemünkről, amint azt a Jelenések könyvéből idéztük.

Ezt az örök életet azonban már most elkezdhetjük élni bizonyos értelemben. Isten megadja a lehetőséget, hogy már ebben az életben megismerhessük őt. Hogyan? Az Evangélium - Isten igéjének - olvasásával, a "szentségek" vétele által: a keresztségben, ami által megszületünk az isteni életre.

Az Oltáriszentségben, vagyis a misén, ahol Istent vesszük magunkhoz az ostyában; Isten a saját életével akar táplálni minket, saját éltető szeretetével, a Szentlélekkel. A kiengesztelődés szentségében megbánjuk vétkeinket, s kérjük Istent, hogy bocsássa meg az ellene, s embertársaink ellen elkövetett bűneinket . És ott van még a betegek szentsége, a házasság és a papi rend szentsége.

Az imádságban már jelen életünkbe bekapcsoljuk az örök életet. Isten, ha szánunk rá egy keveset a mi értékes időnkből, helyet készít a szívünkben és megnyit minket, hogy képesek legyünk az evilágon túli dolgok befogadására.

Ekkor házaséletünk is átalakuláson megy át: megújult szerelemmel szeretünk. A másokkal való kapcsolataink is megváltoznak: más szemmel nézzük őket, szeretettel és reménnyel tekintünk rájuk. Ez a "karitász": Isten belénk költözik és a szeretet eszközévé változtat minket.

Ismerjük az örömöt, mert él bennünk a reménység.

"Magadnak teremtettél minket, Istenünk, és nyugtalan a szívünk, amíg nem lakik tebenned."

(Szent Ágoston)

6 - Mit tehetünk azokért, akik meghaltak?

A hitvallásban, amely összefoglalása mindannak, amiben a keresztények 2000 éve hisznek, azt mondjuk: "Hiszek a szentek közösségében". Ez azt jelenti, hogy szoros kapcsolat van azok között, akik Isten mellett a mennyországban vannak, vagyis a "szentek" és közöttünk, akik itt élünk a földön.

A "szentek" nem csak azok, akiket az Egyház hivatalosan kanonizált, szentnek nyilvánított. Mindazok szentek, akik úgy haltak meg, hogy igent mondtak Isten szeretetére, átmentek egy megtisztuláson, és ők is "szentek".

De ahhoz, hogy a szeretet tüze belénk költözzön, izzanunk kell, égnünk kell a szeretettől. Ezért, ha szükségünk van arra, hogy felmelegedjünk, ennek a megtisztulásnak a helye a "Tisztítótűz". Imáinkkal meggyorsíthatjuk menetelésünket a szeretet felé. Isten számára nem létezik idő. Ha ma valamelyik halottunkra gondolunk és imádkozunk érte, Isten már hallja is imánkat.

A legjobb ima az, ha felajánlunk egy misét, amin lehetőleg mi magunk is részt veszünk. De minden kis szónak, amit szeretett halottainkért mondunk, nagy ereje van: mert Isten Szívét érintik meg.

Urunk,

Íme az áldozat, amit mi, a te szolgálóid és teljes családod bemutatunk neked: fogadd el jóságosan. Add meg nekünk életünk békéjét, ments meg minket a kísértéstől és fogadj be minket választottaid közé.

(miseima)

Azokért is sokat kell imádkozni, akik egészen közel vannak már a halálhoz, mert ez az az utolsó pillanat, amikor igent lehet még mondani a szeretetre.

Imádság Szűz Máriával

Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes,

az Úr van teveled.

Áldott vagy te az asszonyok között,

s áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.

Asszonyunk Szűz Mária,

Istennek szent Anyja,

imádkozzál érettünk bűnösökért,

most és halálunk óráján. Ámen.

És a pokol létezik-e? Igen, Jézus figyelmeztet rá minket az Evangéliumban, például a szegény Lázárról vagy a gazdag ifjúról mondott példabeszédben. És különösképpen akkor, amikor az utolsó ítéletről szól.

"Nem egyesülhetünk Istennel csak akkor, ha szabadon döntöttünk amellett, hogy szeressük." (A Katolikus Egyház Katekizmusa). Jézus szavai súlyosak:

"Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradna benne. "

(1 János levél 3. fejezet, 14-15. vers)

"Gyehennáról" beszél, "tűzről, amely nem alszik ki".

(Márk 9,43 és 48)

Kijelenti, hogy "elküldi majd angyalait, akik összegyűjtik a bűnösöket és a tüzes kemencébe vetik." A pokol bizony létezik, és az Egyház nem mond egyebet, mint amit maga Jézus mondott. Miért? Isten szeretete megóv minket attól a tragédiától, hogy szeretetlenségben éljünk és hogy elkerüljük a mennyország kapuját, az örök életet. ő a felelősség vállalására hív, hogy az ember felelősséggel használja szabadságát az örök élet elnyeréséért. Ez meghívás a megtérésre.

De a pokol nem azt jelenti, hogy Isten elveti az embert. Isten senkit sem szán arra, hogy a pokolba kerüljön, mint ahogyan azt a janzenisták hitték - tévesen. Akkor jutunk a pokolba, ha életünk utolsó pillanatáig visszautasítjuk Istent, s irgalmát.

Isten valójában azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Aki őszintén kér tőle bocsánatot, meg is kapja. Emlékezzünk a jó latorra.

Isten nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra térjen.

(2 Péter 3,9)

Remélhetjük hát, hogy minden szeretett halottunk kérni fogja ezt az irgalmat Istentől, és ezért imádkozhatunk is. Maga Isten az, aki ösztönöz minket, hogy imádkozzunk halottainkért, és hagyja, hogy kérésünk meghallgatást találjon nála.

Tehát halottainknak és nekünk a mennyország a reménységünk, Isten irgalmából fakadó szilárd reménységünk, hogy újra találkozni fogunk Isten országában.

"Íme az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak."

(Jelenések könyve 21. fejezet 3-4.vers)

www.1000questions.net