Vannak még hétköznapi csodák

Ha nem velem fordul elő, talán el sem hiszem, ami egy benzinkútnál történt, amikor tankolás után szokásomhoz híven bankkártyával akartam fizetni.

A terminál abban a pillanatban romolhatott el, amikor le akarták emelni a 7.300 Ft-ot.

Nálam nem volt csak 2.700 Ft. Azonnal felajánlottam 3 variációt a tartozásom kiegyenlítésére, de ők ragaszkodtak egy negyedikhez: menjek el egy bankautomatához és vegyek ki pénzt. Mellesleg felhőszakadás volt, s gyanítottam, hogy a hibát a víz is okozhatta, tehát lehet, hogy az automatánál sem járnék sikerrel.

Már vagy 15 perce tárgyaltunk, mert nem akarták egyik ajánlatomat sem elfogadni. Közöltem, hogy mint vétlen ügyfelet, nincs az a hatalom, ami rávegyen arra (ráadásul szakadó esőben), hogy az adózott fizetésemből 5.000 Ft-hoz 53 Ft, (akkor ennyibe került az OTP-nél a jelzett összeg felvétele) plusz benzinpénz árán jussak hozzá. Egyébként sem volt logika a kérésükben: azt ők sem várták volna, hogy gyalog menjek abban az esőben, ha meg elhajtok…

Ekkor a mellettünk lévő kasszánál készpénzes fizetésre várók közül egy úr, akivel soha, sehol nem láttuk egymást, megkérdezte tőlem: „Adhatok kölcsön 5.000 Ft-ot?” A másodperc tört része alatt felocsúdtam a meglepetésemből, és természetesen elfogadtam. Névjegykártyát cseréltünk, s kiderült, hogy naponta autózok el a munkahelye előtt. Pár nap múlva, a megbeszélt időben eljuttattam a tartozásom, néhány a részére ajándékul készített névjegye kíséretében.

Szívderítő, hogy ebben a mai ordas világban vannak még ilyen emberek.

Ezt a cikket válaszul írom a „Megszűnt az emberi együttérzés?” című cikkre.