A társkeresés fortélyai, csapdái II.

– már harmadszor választják ki ugyanazt a nőt

– nem Teréz anyu vagyok, aki elesetteket akar gyámolítani

– nem Róbert bácsi vagyok, aki majd megoldja az egzisztenciális gondjaikat

– nem pszichológus vagyok, aki segít feldolgozni az előző párkapcsolatuk kudarcát

– nem harmadik gyereket kereset, akiről gondoskodhatok.

Később egyre fárasztóbbá vált, hogy hetente kétszer-háromszor mentálisan, vagy egzisztenciálisan sérült emberekhez vágjak jó pofát, hogy nős emberek velem akarták megoldani a házasságuk problémáit.

Végül is teljesen mindegy, hogy az ismerkedés melyik formáját választja az, aki társat, párt keres. Vannak szabályok, amelyeket a saját jól felfogott érdekében mindenkinek ajánlatos alkalmaznia.

Az aranyszabályok, amelyeket a magam és a gyermekeim védelme érdekében állítottam fel, és amelyeket kőkeményen betartottam, az alábbiak:

1: kezem-lábam összetöröm, hogy az ELSŐ SZEMÉLYES TALÁLKOZÓ mielőbb létrejöjjön

Vagyis senkinek nem adtam esélyt, hogy telefonon vagy levélben heteken át hülyítsen, lopja az időmet, hamis képet alakítson ki magáról számomra. Szemtől-szembe sok minden azonnal kiderül, aztán lehet felejteni a jelöltet és jöhet a következő „versenyző”.

Nálam például a dohányzás kizáró ok volt. Hiába írtam le, hogy nemdohányzó társat keresek, nem egy olyan jelentkező volt, aki már az első beszélgetés alatt rágyújtott. Az ilyenre minek időt pazarolni?

Vagy az olyanra, aki beszélgetés közben még véletlenül sem néz a szemembe, hanem behatóan tanulmányozza a plafont, vagy a cipőjét? :(

2: a személyes találkozó után SENKIT NEM HÍVOK VISSZA, legyen bármily vonzó is a pasi

Ezt mindenkinek meg is mondtam. Aki lát bennem fantáziát, az úgyis vissza fog hívni, aki meg nem, azt minek keressem? Minek tegyem ki magam elutasításnak, ami akár még megalázó is lehet?

3: a jelölt BE NEM TEHETI A LÁBÁT A PORTÁMRA amíg nem láttam az övét

(lakását, házát, esetleg a munkahelyét)

Az első ponttal kapcsolatban gondolom, mindenki egyetért abban, hogy az egészségünk után a legdrágább kincsünk az idő. A neten való ismerkedésre ez fokozottan érvényes. Ott a legegyszerűbb halogatni a személyes találkozót, és fényezni magunkat. Ez a szabály igényli a legtöbb energiát: időpontot, helyszínt kell egyeztetni, fel kell készülni a találkozóra. Előszeretettel választottam egy, a lakásomhoz 2 km-re lévő éttermet, vagy egy már a belvároshoz közelebb eső, de hozzám még mindig nem túl távoli sörözőt. Aki hajlott rá, azt meglátogattam a lakásán - kipipálva a 3. pontot. (Ezt a módszert csak nagyon jó emberismerettel rendelkező, talpraesett nőknek ajánlom!) Aki ezen megrökönyödött, annak a következőket mondtam:

– bizonyára nem egy aberrált tömeggyilkos vagy, aki így keresi az áldozatait

– a szüzességem nem tudod elvenni, mert már nincs meg

– megerőszakolni nem tudsz, mert hagyom magam :D

Egyetlen egyszer neszeltem meg, hogy a fickó valami olyasmire készült, amit én nem akartam. Gyorsan az órámra néztem, és "Úristen, már ennyi az idő? Már régen máshol kéne lennem!" felkiáltással úgy elrohantam, hogy csak a kondenzcsíkom látta.

Ugyanakkor ez a pont csapdát rejt, amire még visszatérek.

A második pont egy nő szemszögéből nézve azt gondolom érthető; nálam 100%-osan működött. Miután mindent elkövettem a személyes kapcsolat felvételéért, szabad a férfinak a hagyományos szerepek szerint viselkednie. Vagyis, ha tetszik neki a nő, akkor hódítsa meg. Egy nő se vetemedjen arra, hogy udvaroljon egy férfinak az ismerkedés kezdeti szakaszában.

Annál is inkább, mert ha nem keres, az nem feltétlenül azért van, mert nem nyertem meg a tetszését. Más is állhat a dolog mögött: pl. lezáratlan kapcsolat; másokkal is találkozgat; egy szakítás, válás után érzelmileg még nem eléggé nyitott, s ezt nehezen vallja be magának, stb. Úgyhogy teljesen felesleges a nőnek forszíroznia a második találkozót.

A harmadik az nagyon fontos szabály! A hajléktalanok, disznóólban élők itt rögtön elvéreznek, a függetlenséget hazudó pasik jó eséllyel úgyszintén. (Egyetlen, a válást nagyon ügyesen hazudó pasinak dőltem be. Viszont hatalmas elégtételt vettem rajta.)

A munkahelyre nem azért voltam kíváncsi, hogy egyáltalán van-e (ez a tény az elsők közt került tisztázásra), hanem azért, mert jó volt tudni egy-egy telefonbeszélgetés alkalmával, hogy éppen honnan beszél, kik, mik veszik körül. Ez számomra olyan fontos volt, hogy a másik fél részére biztosítottam is: sokan először a munkahelyem látták, s csak utána az otthonom. (Ha egyáltalán megadatott számukra a lehetőség.)

Az otthonom védelme mindennél erősebb volt. Azért is béreltem postafiókot, hogy nehogy hívatlan, később netán kéretlen látogatóm legyen. Ezt a szabályt nagyon ajánlom minden társkereső nő figyelmébe! (Később, mikor lett vezetékes telefonom, ugyanilyen megfontolásból kértem a titkosságot.)

S hogy az első pontban hol van a csapda? Elárulom. Mikor a társkereső egyetlen jól megfogalmazott hirdetésére kap 10-20 választ (láttam olyat is, igaz férfi és orvos volt, hogy 80-100-at; nekem kellett megválaszolnom őket – jó mi? :D), az első blikkre esélytelennek tűnőket kizárja, hiszen: vanmásík! Magyarul: a kíváncsiság mellett dolgozik a türelmetlenség. Tehát az ember nem hagy időt sem magának, sem a másiknak, hogy az első látásra esetleg nem tökéletes benyomás megváltozhasson. És a keresgélés életformává válhat! Különösen a világháló csábíthat egyre több-és több ember megismerésére.

Nagyon érdemes elgondolkozni ezen! Azzal együtt, hogy vallom: az első intuíció az esetek legalább 90 százalékában igaz, mi van, ha életünk legnagyobb kapcsolata pont abba a csoportba kerül, amelyben lévőknek nem adtunk esélyt???

S hogy milyen eredménnyel jártam? Összefoglalom.

Az első másfél év nem hozott igazi megoldást. Megismerkedtem ugyan néhány nagyon jó fejjel, de egy sem volt olyan, akivel kölcsönösen úgy gondoltuk volna egymásról: megtaláltalak.

Aztán a munkahelyemen meglátott valaki, aki első látásra azt mondta: ez a nő kell nekem (pedig nem is szoknya, hanem farmer volt rajtam; a legendásan jó formájú fenekem látványa pótolta, hogy nem láthatta a híresen szép lábaim :DDD). Akkor azt fogalmaztam meg magamban: mi a fenének játszok társkeresősdit? Aki nekem van rendelve, azzal úgyis egymásra találunk. Tőle sajnos az alaptalan, és beteges féltékenysége (s a vele párosuló sorozatos megcsalások) miatt másfél év után végleg meg kellett válnom.

Következett a telefonos próbálkozás, melynek eredményeképpen – mindhárom szabály betartásával – bő fél év alatt megtaláltam azt, akivel 16. éve együtt vagyok.

Tehát nem feladni! Csak ésszel, méltósággal, és legfőképpen nagy türelemmel ismerkedni!