Május első vasárnapja

Május első vasárnapja…

Már régen elhatároztam, hogy áprilisban az Anyák napjáról szólok, azonban most már, hogy pár perce itt ülök valami szikrára várva tudom, hogy ez egyáltalán nem könnyű. Pillanatnyi megtorpanásom oka nem az, hogy nem lenne mit írnom és nem tudnám mivel magasztalni az édesanyákat…éppen ellenkezőleg, szinte összefoghatatlan az amit el kéne mondanom! Abba viszont mindeddig nem gondoltam bele, hogy amit róluk írok, azt valójában már magamról is elmondhatom és ez egy kicsit ellentmondásos helyzet. Az ő dicsőítésük lényegében nekem is szól…furcsa egy dolog.

Butaságnak tűnhet, nem is értheti ezt meg senki addig, míg saját bőrén nem tapasztalja meg, hogy hátrahagyva a gyermeki szerepet „hirtelen” valakinek az anyukája (vagy apukája) lesz. Szép és nehéz küldetés az biztos. Annyi minden kavarog a fejemben amikor az édesanya szót ízlelgetem. Nem igaz, hogy a szó szoros értelmében mindennap ünnep, mert mindenhol vannak nehéz napok, hetek, életciklusok, amelyek próbára teszik a családot, de most mégsem erre gondolok. Eszembe jutnak a közelemben élő anyukák és az elmúlt három évben megélt dolgok. Sokan mindaddig elmentünk egymás mellet az utcán, a boltban a mindennapokban mígnem meg nem tudtuk, hogy „Ő is..” . A babavárás, az anyaság varázsa családon kívülre is elér. Nagyon sok barátságot sző, mintegy „sorsközösséget” hoz létre az egyre gömbölyödő kismamák (meg persze kispapáik) között, és ezek legtöbbje kitart hosszú-hosszú évekig. Egymás mellett nőnek fel gyermekeink, és mindig van legalább egyközös témánk, ŐK. …hiszen nélkülük Anyák napja sem lehetne, nem?

A képek, melyek elém szaladnak e téma kapcsán, nagyon kedvesek. Látok anyukát, akinek kicsordul a könnye mikor kibújik az első fog, látom amikor féltőn szalad gyermeke mellett aki most fedezi fel kismotorján a sebesség varázsát. Látom őket, amikor hintáztatnak, homokoznak, letörölgetnek, megitatnak, étellel kínálnak, simogatnak, vígasztalnak, átölelnek, megvédenek, elkísérnek, elengednek, dorgálnak és engesztelnek......A végtelenségig folytathatnám, de millió a mozzanat…egytől egyig mind csordultig érzelemmel, és szeretettel a kicsi felé még akkor is, ha abban a pillanatban ez inkább nevelés mint pajtásság.

De nem csak ezt látom. Látom a nagymamákat is, aki szintén édesanyák, a mieink.

Most megint össze-vissza csaponganak a gondolataim, mert nekem az Anyáknapja még mindig az én anyukámról szól és nem rólam. Mi Neki mondunk köszönetet ezen a napon mindenért, megkönnyezve az ő öröm könnyeit. Az ember sajnos hajlamos bizonyos dolgokat nem kimondani, kimondatlanul is nyilvánvalónak venni az év legtöbb napján, ezzel én is így vagyok. Ezért legalább ezen a napon lassítsunk kicsit, álljunk eléjük és köszöntsük őket tiszta szívvel, szeretettel és legalább annyi őszinteséggel, mint ahogyan azt óvodásként, hurkapálcás papírvirágot szorongatva tettük.

„Üres a kis csókafészek egy májusi reggel

Az öt vidám csókagyerek, tán világgá ment el.

Csóka mama szívdobogva keresgette őket,

De nem látták sem a nyuszik, se a fürge őzek.

Jönnek! –szólt a kakukk, ki a legmesszebbre látott

Kis csőrében mindegyik hoz egy-egy szál virágot.

Hol voltatok? – szól az anyjuk s megcsuklik a hangja…

Neked hoztunk virágot, mert ma van Anyák napja !”

VBP