Új író? - Szócséplés!

Először csak a mérhetetlen belső nyomást észleltem, a szűnni nem akaró kényszert, míg végül egy nagy megrázkódtatás hatására - úgy 2003 novemberében-decemberében? - megszólaltam.

A kezdetek kezdetén írásaim úgy peregtek, mint könnyei annak, aki már rég nem volt képes sírni.

Első "könnyeim" így szivárogtak elő... A sokadik éjjelen, fáradtan gépeltem. Az egyesületi nyomtatványokat szövegeztem, szerkesztettem, és az egyik lapot visszaolvasva furcsa érzéssel tapasztaltam, hogy ez áll a lap tetején:

...csend... ima... próba... számvetés...

Kitöröltem és dolgoztam tovább..

...majd így cseppentek elém, követelve új helyüket, mert egy másik lapon meg ezt találtam:

Csend

Nincs szél csak némi szellő,

a vihar tán vissza sem jő.

Na, és ha mégis...?

Bent a csend, béke, rend.

... és a többi, előzőleg kitörölt szót is címként, egy-egy nyúlfarknyi gondolattal együtt.

...de ki és mikor írta? Egyértelműen kiderült, hogy én, és egy kicsit korábban. Azóta, mint kitörő vulkán a lávát, úgy ontom magamból a kérdéseket, és számos válasz pont a leírtakon keresztül érkezik.

Megijedtem, mintha váratlanul betegség tört volna rám. Azt vártam, majd csak elmúlik. Nem hittem, hogy pont az számítana a világban, én mit gondolok, mit látok, hogyan élem meg parányi létem. Vagy csupán íródeák lettem? - gondoltam, mert azt éreztem, mintha csupán leírnám, leíratnák velem, amit "hallok". És közben pontosan tudtam, a felelősség akkor is ott van rajtam. Ez pedig még jobban megrémített.

- Nem számít. A csoda nekem így is csoda marad. - nyugtáztam, mert a rémületem általában nem szokott sokáig tartani. De...

- Mi szüksége van még az én írásaimra is a világnak? Már mindent megírtak előttem, helyettem. Akkor mit kívántok mégis tőlem? - kérdeztem kétségbeesve. - hogy érek én akár a nyomába a sok nagyszerű tehetségnek? Na és ha mégis! Mi értelme újból papírra vetni, ami már ott áll? Meg aztán mi új történhet még, és pont velem, amiről csak én adhatok hírt? - pöröltem.

- Hiszen ezek... nekem szólnak! - döbbentem rá egy idő után. Így jövök rá azóta is folyamatosan, mennyi mindent nem tudok. Bár sokszor érzem úgy, hogy "csupán az amnéziám szűnik", amikor valami elém kerül.

- Nem csupán elkápráztatni akarok... híres lenni... sok pénzt keresni? - gondoltam később. S amikor ez a gondolat rám tört, és elképzeltem milyen jó lenne, igen nyomorultul éreztem magam. Beszennyeződtem. Akkora szégyen telepedett rám, hogy egy ideig írni sem voltam képes. De...

Oldás

Szégyened szép lassan

elévül,

Vereséged hoz győzelmet

végül.

- "íratták" velem.

Egy alkalommal azt mondta a főiskolai tanárom: "...hisz nem az íróasztalnak írunk", mire keletkezett egy új írás. E kettőben pedig benne volt, végre megérkezhetett az új oldás:

Add tovább!

Kaptam kincset.

A szemem káprázik, még alig lát.

Féltem. S hallom:

"Add tovább"... Add tovább!"

Már megint aggódom. Tehát...?

Legyőzöm magam.

Vakon megyek tovább, tovább.

A Végtelen Bizalom...

ki segített a sok mindenen át...

Most is segít majd e jó barát?

Hallom... már hallom:

"Miért félsz?

Ahova mész, ott nincs halál."

"...amíg félsz, nem élsz!..."

...és angyalok hada zenél:

"Minden a tiéd. Csak kérd."

Nekem nem kell semmi kincs.

Mégis bőven kapom.

Nekem nem kell semmi kincs,

ha meg nem oszthatom.

Szórom, de közben féltem is...

mint jó magvető az élet magvait.

...hogy jó földbe kerüljön,

s hogy csíráit se törje semmi...

Bár e mag erős... tudom.

Erősebb, mint bármi más.

Most már hiszem... s hitemmel

tudom:

Félteni balgaság.

Tehát nyitnom kell. Bemutatkoznom. Ha kell, hát kell! Általában nem szoktam ellenkezni, főleg amikor ilyen egyértelmű az üzenet.

Az "engedd magad, hamarabb szabadulsz" - tapasztalásom szerint tehetek ellenkezve néhány felesleges tiszteletkört, a végén - hasonlatosan a bibliai Jónáshoz - úgyis ugyanoda lyukadok ki. Ami kijár, annak meg kell lennie. Az okulás és a hozzá vezető út szellemi, lelki és fizikális tényei is azért léteznek, hogy tájoljanak. Tudjam, merre van a következő állomás, ahol újabb tanulság vár rám. Fogtam a jeleket, alázattal megteszem, amit kell... és érzem, így jó.

Még tart a "betegségem", amiért ma már nagyon hálás vagyok.

Köszönöm.

Nehéz-gyönyörűséges, kínzó gyógyító-betegség.

Elfogadom, mert mindez ma már áldás-feladat számomra.

Így lettem paraliterátor.

... és az "íródeák" ír...

... a "pusztába kiáltott szó" teszi a dolgát napról napra...