Vajon mitől működik jól egy párkapcsolat? (Férfi szemszögből)

„Manapság olyan nehéz egy rendes pasit találni!” Gyakran találkozom ezzel a mondattal weboldalakon olvasgatva, akár a szingli lány ismerőseimmel beszélgetve. Ilyenkor mosolyogva meg szoktam kérdezni a hölgyeményt, hogy neked mi számít „rendes” pasinak, mik az elvárásaid egy pasival szemben. Hallottam érdekes válaszokat is, de általában a legtöbb lánynak hasonló elvárásai vannak. A külsőre vonatkozókat (pl. legyen ápolt, jó megjelenésű stb.) most nem részletezem, mert az mindenkinek más.

Íme a tapasztalatom 14 pontban:

1. Legyen őszinte, figyelmes, önzetlen, odaadó, kedves, udvarias!

2. Legyen néha/gyakran romantikus, képes legyen kifejezni az érzéseit! (szeretlek, hiányzol stb.)

3. Legyen férfias, nyújtson biztonságot mind anyagi, mind érzelmi téren!

4. Legyen családcentrikus, szeresse a gyerekeket!

5. Legyen életcélja, elképzelése a jövőjét tekintve!

6. Legyen humorérzéke, legyen vidám, mosolyogjon sokat!

7. Legyen türelmes és megbízható, lehessen rá mindig számítani!

8. Legyen hűséges!

9. Legyen vele közös téma, lehessen vele bármiről beszélgetni!

10. Legyen intelligens, okos/tanult, beszéljen szépen és érthetően!

11. Legyen jó az ágyban!

12. Ne akarjon uralkodni a másikon, adja meg a kellő szabadságot!

13. Ne féltékenykedjen állandóan, legyen meg a kellő bizalom!

14. Fogadjon el olyannak, amilyen vagyok, és ne akarjon megváltoztatni!

És persze ez még csak a jéghegy csúcsa, arra már ki sem merek térni, hogy sok lány véleménye szerint például milyen összegű bankszámlával, anyagi háttérrel, illetve mekkora farokmérettel (komoly!) kell rendelkeznie a nagy Ő-nek. Én azon a véleményen vagyok, hogy az a mintapasi, aki mind a 14 pontnak eleget tud tenni, nem létezik. Hiszen mindenkinek vannak hibái, gyengéi, rossz pillanatai, amik miatt egyszerűen lehetetlen mindig és mindenben a legjobb oldalunkat mutatnunk a párunk felé. És szerintem nem is kell. Úgy gondolom, nem az tekinthető mintapasinak (ha egyáltalán van ilyen), aki tényleg valamennyi elvárásnak megfelel. Lehet rosszul látom, de szerintem az az igazi mintapasi, aki a 14 pontból mondjuk csak 8-10-zel „büszkélkedik", de mindent megtesz azért, hogy a maradék hiányosságát pótolva akár mind a 14 elvárást teljesítse. Ezt hívom én úgy, hogy alkalmazkodás, ami lényegében csak annyit jelent, hogy odafigyelek a másik ember érzéseire, igényeire és igyekszem úgy alakítani a kapcsolatot, hogy az mindkét fél számára kielégítő legyen. Véleményem szerint ez kell ahhoz, hogy komoly, hosszú, boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatunk legyen.

De akkor hol jönnek elő a hibák? Mit rontunk el állandóan? Miért a szakítás az egyetlen megoldás? Azt hiszem ez az, amire mindig mindenki utólag jön rá. Ha visszaemlékezünk a korábbi párkapcsolatainkra, már el tudjuk mondani, mit kellett volna másképp csinálni, hol hibáztunk mi, és hol hibázott ő. Ilyenkor gyakran megfogalmazódik bennünk a kérdés, hogy ha most tisztában vagyunk azzal, mit rontottunk el, és visszamennénk az időben a szakítás pillanatához, akkor is vége lett volna-e a kapcsolatnak? Szerintem sok esetben nem. Úgy gondolom, a legtöbb probléma egy kapcsolatban akkor jön elő, amikor eltelik egy bizonyos idő, lekerül rólunk a „rózsaszín szemüveg” és azt vesszük észre, hogy a korábban felsorolt 14 pontból jócskán lejjebb adtunk, holott a kapcsolat legelején még arra koncentráltunk, hogy mintapasik legyünk. Ez szinte minden kapcsolatnál igaz. Az első 5-6 hónapban még dúl a szerelem, állandóan vele akarunk lenni, szinte minden nap találkozunk, bókolunk, ajándékot/virágot veszünk, minden fél órában felhívjuk telefonon és naponta 100 sms-ben mondjuk el, mennyire szerelmesek vagyunk. Mindez azért, mert úgy érezzük, megtaláltuk az igazit. De kérdem én, ha ennyire oda tudunk figyelni a párunkra a kapcsolat legelején, és képesek vagyunk mindent megtenni azért, hogy a dolog sokáig működjön, akkor ugyanezt miért nem tudjuk megtenni 1-2-3-x év után? Én úgy látom, hogy sokan itt rontjuk el. Ez bizonyos idő után már meg sem próbálunk mintapasik lenni. Már nem mondjuk a másiknak, hogy szeretlek, nincs több meglepetés vacsora, közös programok, titokban megcsaljuk a másikat stb. És ezek után már nem marad más hátra, csak a szakítás. Azt én megértem, hogy az ember idővel változik, a szerelem elmúlik, átalakul szeretetté, megszokássá, de akkor ennyi erővel sose házasodjunk meg, mert a házasság pontosan arról szól, hogy egy emberrel éled le az életedet. Rosszul gondolom?

Mindannyian követünk el hibákat. Persze igyekszünk a mások hibájából levonni a tanulságot és megpróbálunk mindent megtenni azért, hogy mi ne essünk bele ugyanabba. Én is így tettem. Nem akartam elkövetni ugyanazokat a hibákat, amiket a többi hímtársam elkövetett. Mintapasi akartam lenni, és elhittem, hogy az lehetek. Nagyot tévedtem.

A legutolsó kapcsolatom csupán fél évig tartott, számomra viszont azért nagy jelentőségű, mert először voltam igazán szerelmes. Az első 4-5 hónapban minden tökéletes volt, teljesen büszke voltam arra, hogy egy kis odafigyeléssel és a 14 pontból minél többet „betartva”, tökéletes kapcsolatot mondhattam magaménak. Egy hangos szó nem volt köztünk, nem veszekedtünk. Úgy éreztem, ő az igazi, vele bármit el tudtam volna képzelni. Nagyon megszerettem őt, tiszteltem, becsültem. Gyakran elmentünk vacsorázni, nyáron meglepetésként wellness hétvégére vittem, szóval mondhatjuk, a tenyeremen hordoztam. Aztán eljött a 6. hónap, és hirtelen minden megváltozott. Vagyis ő változott, csak én nem vettem észre. Rajtam volt az a bizonyos „rózsaszín szemüveg”. A kapcsolatunk a végén már csak annyiból állt, hogy 2-3 napot dolgoztunk, aztán 1 éjszakát együtt aludtunk. Mikor szóvá tettem, hogy keveset vagyunk együtt, csak annyit mondott: „Nem kell egymás fenekében lennünk állandóan, nekem kell az, hogy kicsit egyedül is legyek!”Ha a nap 24 órájából 25-öt lettünk volna együtt, még meg is értettem volna, hogy megfullad tőlem. De így? Nem tudtam mire vélni a dolgot, csak azt tudtam, valami baj van. Próbáltuk megbeszélni a problémákat, de ennek ellenére a kapcsolatot nem tudtuk megmenteni. Így utólag azzal magyarázom, hogy nem szeretett engem. Azt hiszem, én a 12. pontnál hibáztam, nem adtam neki kellő szabadságot, de úgy érzem, az ő hibája is, hogy vége lett. Nem tudom.

Rövid történetemet csak azért osztottam meg veletek, mert szeretnék választ kapni egy kérdésemre, amit nem értek igazán és szerintem ti, Hoxa olvasó hölgyek segíthettek nekem.

Miért van az, hogy nektek, nőknek mindig az kell, amit nem kaphattok meg 100%-osan? Mert ha megkapjátok, az utána már nem kell. Nagyon sok pasi barátom azt mondja, hogy a barátnőket egy kicsit mindig le kell sz*rni, nem szabad futni utánatok, nem szabad állandóan felhívni titeket, elkényeztetni, nem szabad érzelmileg kitárulkozni felétek, mert ha már teljesen nyitott könyv vagyok, akkor egy idő után unalmas leszek, és szakítás lesz a vége. Itt volt ez a lány is, tényleg azt hittem, hogy mintapasi vagyok: nem csaltam meg, nem féltékenykedtem, megadtam neki mindent, szerettem, egyszóval tényleg a tenyeremen hordoztam, mégsem voltam neki jó. Ma már tudom, ha egy kicsit jobban hanyagoltam volna, lehet összevesztünk volna rajta, de még ma is együtt lennénk, és nem érezném magam boldogtalannak. Nem értem a logikát. Ha megadok mindent, az nem jó. Ha nem foglalkozom a párommal eléggé, az sem jó. Akkor mi a helyes, hol húzzam meg a határt? Tanácstalan vagyok, segítsetek…

Köszönöm szépen, hogy végigolvastátok cikkemet.