A nagy utazás

A hajnali köd sűrűn szitált, még néma csöndbe burkolódzott a kihalt falusi utca.

Még hajnalnak is túl korán van, alig akad utas, ki négykor indul, a vonat is lassan, még álmosan húzott be a kis állomásra, mintha gondolkodna, hogy megálljon-e egyáltalán.

A fekete kabátos, görnyedt vállú asszony, bizonytalan léptekkel indult, hogy fellépjen a lépcsőre, eleinte nem tervezte, hogy felszáll.

Amikor alig egy éve kimondták a halálos diagnózist, nem ijedt meg, szinte örvendett a lelke, hogy talán vége, és nem sokáig marad már a földi létben.

Családja kérlelte, óvta, biztatta, de ő nem akart már élni.

Mégis végigcsinálta a műtétet, a kemót. De senki nem érezte, amit ő, a kibírhatatlan fájdalmat, amikor összeszorult gyomorral rémálomból ébredve, görcsösen hányt, vagy épp meg sem bírt mozdulni, mert félt, szétesik meggyötört teste.

Amikor összeszorított foggal, lucskosra izzadva harcolt a légvételért, amit utolsónak érzett. Aztán megint csak jött az enyhülés, az újabb reménykedés a hiábavaló. Este elbúcsúzott lélekben már tőlük, drága kicsi unokák, mennyire szépek, kedvesek mennyire fog hiányozni, tudta ésszel, és talán szívvel is, hogy maradni kell.

Isten tudja, ki miért, és mit vétett, amiért most szenvednie kell.

Ki érti a felfoghatatlan élet célját?!

Az asszony leült az ablak melletti ülésre, és kibámult céltalanul a ködbe.

Igyekezett visszaemlékezni a régmúlt ifjúság örömeire és halvány mosoly suhant át barázdált arcán. Valamikor talán egy másik életben szép volt és fiatal és főleg egészséges. Meglátta még a nap sugárzó fényét, a hold ezüstjének szépségét. Imádta a naplementét a tónál, az erdőt, ami körbeölelte a kis házat a hegy alatt. Mennyire imádta a férfit, aki aztán elárulta és megcsalta, de ő képtelen volt elhagyni.

Leélték az életet, a gyerekek biztonságban és apával, anyával nőttek fel.

Bármennyire is fájt, és tudta nem szabad lenne megbocsájtani, mert önön magát árulja el vele.

Lassan újabb állomás a monoton zakatolás, alig jutott el elméjéhez.

Igen, azért indult el, hogy végre véget vessen a szenvedésnek. Talán leszáll a következő állomáson, hogy a végső állomásra lépjen a sínekre utoljára.

Megborzongott, összehúzta magán a kabátot, és akkor meghallotta a kislány hangját, amint csak mondta és mondta: mama tudod a tomi az oviban ő az, ő lesz férjem. Szerelmes vagyok mama, elhoztuk a csokit? A macimat is neki adom. A szőke kis hajtincsek kikukucskáltak a sapka alól, a kislány szeme úgy csillogott, mint az esthajnal csillag. A nő csak nézte és hallgatta és nem tudott betelni vele. Milyen szép és tiszta ez a gyermek!

Aztán betért a piacra és méregdrága epret vásárolt az unokáinak.

Úgy döntött élnie kell, mert ez a feladata, ha fáj, hát fájjon csak, ki lehet bírni!

Harcolni kell, mert az élet ajándék.

Harcolni, míg a tüdőd levegőt kap, amíg lábad lépni bír, vagy azon túl is.

Amíg van, akik szeretnek, tartozol az életeddel.