Anyák napjára

... ha anyák napja közeledtén te már nem tudsz kit köszönteni.

Legyen az akárhány éves korodban.

Én magam is anya és nagymama is vagyok és könnyezve hallgatok meg minden kis selypén elmondott köszöntőt.

De egyet nem tehetek meg soha többé, hogy én is köszönetet mondjak.

Legyen az akár még rossz emlék is, de a te emléked, és őt idézi, aki miatt itt vagy ezen a földön.

Furcsa és kósza gondoltok keringenek bennem, mivel nem voltunk igazán az a csókos, összebújós anya-lánya sosem.

De ott volt mindig, ha kellett és gyerek lehettem, amíg ő élt.

Sok minden eszembe jut, amit és ahogy mondta.

Nem volt ő mintaanya és nagyi, nem kötögetett kisruháhat az unokáknak, és dalolgatott nekik.

De az Anyám volt, az egyetlen, aki talán a maga módján szeretett, ha nem is volt képes, ezt sokszor kimutatni.

Most hiányzik, hogy nem mehetek el a temetőbe sem, hogy megálljak a sírjánál, és rá emlékezzem, hiszen sok száz kilométerre költöztem el.

De a fülemben visszhangzik sok intelem, hogy "majd megtudod", ha te is megöregszel.

Hát megtudtam és sok mindent másképpen látok, mint fiatalon. Az élet annyira hiábavaló vesződéssel, hiábavaló harccal teli, és mi annyira esendő emberek vagyunk.

Minek a sok hajsza, a ház, a pénz után, a sok haszontalan tárgy után.

Amikor a legfontosabb dolgokat elhanyagoljuk, nem figyelünk eléggé egymásra, és nem érezzük át a másik fájdalmát, még ha a legközelebbi ember is az életünkben.

Most szeretném, ha újra átnyújthatnám neki a virágcsokrot, és a szemébe nézhetnék... azt mondanám neki, amit mindig is kellett volna, hogy megbocsájtok mindent, amit akarva, vagy akaratlan is elkövetett ellenem. Mert szeretem, mert ő az Anyám! Akinek a szerepét soha senki nem veheti át.