Emlékezés

Közelinek éreztem halott ismerőseimet, és azt éreztem, amiről már sokszor olvastam, hallottam, hogy a lélek halhatatlan. Számunkra, élők számára egészen addig, amíg van, aki emlékezik rá, aki ismerte. Lehet, hogy még azon túl is. Azt nem tudhatom. Azt látom, hogy halott ismerőseimmel hasonló a viszonyom most, amikor a sírjuknál állok, mint amikor éltek. Akikhez közelebb álltam, annak a sírjánál tovább álldogálok, beszélgetünk, együtt gondolkodunk – persze nem hangosan, ám az agyamban akaratlanul is cikáznak a gondolatok, élmények, vélemények. Szinte hallom, vagy inkább érzem, hogy mit válaszolnak, mit éreznek, mit jeleznek felém. Persze ezek csak másodpercek, vagy néha a másodperc tört része, mégis nagyon közeli és erős élmények.

Szerettem a nagymamámat, szép kort ért meg. Egy faluban éltünk, gyakran voltunk együtt és szerettem őt hallgatni, mellette lenni, beszélgetni. Régi történeteket mesélt, de politizáltunk is együtt, pletykáztunk. Megszidott, ha nem voltam elég melegen felöltözve, vagy nem rakodtam el rendesen a szobámban. Az volt számomra csodálatos, ahogyan idősödött – egyre nyitottabb, modernebb gondolkodású lett. Egyre toleránsabb. Sokkal inkább elnéző volt az emberek magánéletét illetően. Nem ítélkezett, és azt vallotta, mindennek van valami oka. Az emberek biztosan sokszor hibáznak, ám nem készakarva és nem is rossz szándékkal.

Anyukám és nagynéném történeteiből mindig kitűnt, milyen nagy szigorban nevelte nagymama a gyerekeit. Mire mi unokák megismertük őt, már enyhült a szigora. Hozzánk már nem volt olyan keménykezű. Ám magával szemben nem engedett az elvekből, a megszokott, szinte aszkéta életmódból és a maga számára megszabott határokból. Úgy érzem teljes életet élt. Sokszor hangsúlyozta, hogy őt csak a hite tartja életben, és ez szerintem is így volt. Persze én azt, hogy „csak a hite tartotta életben“ inkább a „csak“ szócska nélkül használnám, hiszen az nem kis dolog, amikor tudunk hinni. Amikor egy életen át és erősen hiszünk valamiben. Az tényleg erőt ad az élethez, a mindennapi problémák megoldásához, harcaink megvívásához.

Nagymama kilencvenhét évet élt. Kicsiny, apró teremtés volt, de belül nagyon erős asszony. Sokan kísértük el utolsó útjára, a temetőnkbe, pedig már a kortársai közül alig élt akkor valaki. Mégis sokan eljöttek. Szerettük őt, szerették őt! A sírja körül olyasmit érzek, mint amikor annak idején az egyszobás, saját bútorral berendezett lakásában (amit még nászajándékba kapott annak idején) üldögéltünk és beszélgettünk.

Amikor fizikailag elveszítünk valakit, nehéz elfogadni. Közben az élet úgy alakítja, hogy nem csak veszítünk, hanem kapunk is valakit. Érkezik valaki új. Nekem is jöttek. Jöttek a gyerekeim, ők is kapnak sok mindent nagymamám világából. Már nem tőle, mégis megkapják. Hiszen mi, az egész család visszük tovább azt a sok jót és szépet és igazat, amit itt belül a szívünk környékén hordozunk, amit tőle kaptunk. Ott van velünk akkor is, amikor körbeüljük a százéves ebédlőasztalt, amit tőle örököltem.

Az én halottaim velem vannak, észrevétlenül, csendesen, szeretetben.

Szerző: Bolemant Éva

Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával.