Nem

Az igazság az volt, hogy borzasztóan jól éreztem magam. Élveztem, ahogyan a hajamba markol, ahogyan azt is, hogy végigcsókolja a nyakam. Lassú kínzás volt ez, ami az őrületbe kergetett. Olyan voltam, mint egy húr, mely bármikor elpattanhat. De valahogy nem annyira bántam. Csak mikor már elszabadultak az indulatok, akkor torpantam meg, belegondolva abba, hogy ennek milyen következménye lesz.

Lehunyt szemmel idéztem fel azt a pillanatot, mikor a fejem a karján pihent, fellestem rá, gyöngén, erőtlenül, olyan érzéssel, mintha több réteg puha takaróba süppedtem volna. Felidéztem a mosolyát. A sok beszélgetést. Lelassultak a mozdulataim. Észrevette.

– Aludjunk?

Próbáltam húzni-halasztani a választ, de végül mégis kimondtam. Kiskifli-nagykifli póz. Egészen reggelig. Aztán egy kis beszélgetés, majd úgy húztam be magam után a szoba ajtaját, hogy jó ez így. Kiültem a saját szobám ajtaja elé, macskás mozdulatokkal nyúltam el a széken. Mélyen leslukkoltam a cigit, majd fél mosollyal néztem, ahogy végigmegy a folyosón. Megállt, futó csók, tovább ment.

Van ez így. Amikor a vágy nem erősebb az érzelemnél. Mikor úgy döntesz, hogy mégsem, mert nem tudnád elviselni, hogy máskor nem lesz melletted, és nem nézheted, ahogy mosolyog. Olyankor néha jobb megállni. Elnyomtam a csikket, felöltöztem, majd elhagytam az épületet.

Nem akartam látni, mikor elmegy.

Szerző: Domán Jázmin

Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával.