"Mindenkinek szüksége van egy emberre, aki meghallgatja, aki szereti."

Szerelemmel indult a mi kapcsolatunk. Hirtelen szerelemmel. 4 hónap együttlét után az édesanyja ellenem fordult, hogy én tönkretettem a fia életét, innentől kezdve még 4 hónapig bujkáltunk előle. Majd egy napon nem jött többet, nem jelentkezett, nem lehetett elérni. Ez volt majdnem 6 éve. Összetörtem, mert nem értettem, mi történt. Soha nem vesztünk össze, még csak nem is vitáztunk. Rengeteg "Miért?" kavargott bennem és valahogy sosem tudtam túltenni magam rajta. Megértettem volna, hogy vége, csak tudjam az okát, így magamat hibáztattam.

Teltek a hónapok, ismerkedtem másokkal. Sosem tudtam őt teljesen elfelejteni, sokat gondoltam rá, és valahogy nem tudtam rá haragudni. Időközben néha értesültünk a másikról, tudtam, hogy lett egy rosszul sikerült házassága, ő is tudta kivel vagyok.

Aztán összeismerkedtem következő párommal, akivel majdnem 4 évig tartott a kapcsolatunk. Aki megalázott, aki megvert, aki nem nézett semmibe, viszont a tulajdonának tekintett és úgy gondolta azt tehet velem, amit csak akar. Nagyon nehéz volt tőle megszabadulnom, de sikerült. Nagyon megalázva, önbizalom nélkül kerültem ki ebből a kapcsolatból. Nem bírtam senki közelségét elviselni, magamba zárkóztam, és nem bíztam senkiben. Nem ettem, nem nevettem, csak sírtam, mindenki aggódott értem.

Ő tudomást szerzett róla, és azonnal felvette velem a kapcsolatot. Mindent kikérdezett, ő is elmesélte a félresikerült házasságát. Majd, amikor mindennel tisztában volt, elkezdte belém önteni a lelket, órák hosszat törődött velem, msn-en tartottuk a kapcsolatot, de soha egy percre nem hagyott magamra.

Amikor nagyon kiborultam, csak sírtam, ő vigasztalt, amikor majdnem kórházba kerültem, ő aggódott, naponta 5-6 sms-t küldött kedves szavaival. Egyre többet tudott megnevettetni, kezdtem pozitívabban gondolkodni, kezdtem nem magamat hibáztatni és kezdtem úgy gondolni a történtekre, hogy nem sírtam el magam, ha beszélnem kellett róla. Aztán egyszer meglátogatott, ismét sokat beszéltünk és a közelsége még jobban hatott rám. Majd én mentem el hozzá. Órákig csak beszéltünk mindenről, mert nagyon jól megértjük egymást.

Ő volt az, aki megrázott és azt mondta: "Szedd össze magad!". És neki elhittem újra, hogy értékes ember vagyok, önbizalmat építettünk együtt. Azóta ismét sokáig msn-en tartottuk a kapcsolatot.

Egyvalami zavart még, hogy nem tudtam, régen miért lett vége a kapcsolatunknak.

De nemrégiben újra eljött hozzám, egy egész délután itt volt és csak beszélgettünk mindenről. És akkor egyszer csak bocsánatot kért és elmondta, mi történt évekkel ezelőtt. Szabadságra vágyott, de nem akart megbántani, nem mert elém állni és a szemembe nézni.

És most, hogy ezt az apró dolgot tudom, eltűnt az a pici szálka is a szememből, talán még közelebb kerültünk egymáshoz. Nincs nála jobb, igazabb barátom és nagyon büszke vagyok rá. Megbeszéltük, hogy ezentúl mindenképp sűrűbben találkozunk, olyan lett nekem, mint a bátyám. Nagyon örülök neki, hogy ő van nekem, mert soha ennyit egyetlen barátom sem törődött velem. És tudjuk, hogy szép volt a múlt, de eszünk ágában sincs újramelegíteni a szerelmet. Egyszerűen szeretjük egymást, mint embert és ez sokkal többet ér. Fontos a másik véleménye számunkra és nem azért kérdezzük meg egymástól, hogy: "Hogy vagy?" "Mi újság?", mert illendő, hanem mert tényleg érdekel, mi van a másikkal, aggódunk egymásért.

Köszönök neki mindent, hogy nem hagyott magamra, amikor a legnagyobb szükségem volt valakire.

"A barátság mélyebben van, mint a szeretet, és mélyebben, mint a szerelem."

"Az igazi barát az, aki akkor jön, amikor mindenki más megy."

"Az barátság nem más, mint egy szív, két testben."