Levél gyermekemhez

Azt hiszem, jól teszed, hogy viszed az előkészítőbe. Mert ha világra jövünk, nem csak azért jöttünk, hogy táplálkozzunk, ürítsünk, szaporodjunk. Megadott helyre, társadalomba születtünk. Csak földrajzi helyet tudunk változtatni, de mindenhol követelményeket támasztanak nekünk, és gyermekeinknek.

Akkor teszünk jól, ha elengedjük a közösségbe, ahol elhelyezi magát, beilleszkedik,és megmérettetik.

Itt vannak kisebb, nagyobb sikertelenségek. Semmi baj. Most jött el az idő, amikor látnia kell, hogy nem csak a szülői ház, hanem a közösség is fontos az egyén számára. Jelen esetben a picinyemről beszélünk. Most úgy látja, hogy nem jó neki, hisz elszakítják az otthonától, a biztonságtól. De ez kamatozni fog két részről is. Az egyik, jobban fog ragaszkodni, és mélyebben rögzül a családi kötelék, ahova visszatér folyamatosan. A másik részről, a megmérettetés, ki is vagyok valójában? Az adott közösségben hol helyezkedem el?

Ha most abba hagyjátok a közösségbe vitelt, ez úgy fog rögzülni a gyerekben, hogy ha valami sikertelenség van, akkor azt abba lehet hagyni, nem kell érte küzdeni, megdolgozni. Majd az apa és anya mellé bújok, akkor ott jó lesz.

Mert ne feledd, ez az első lépcső, a közösségbe való beilleszkedéshez! Azokat a gyerekeket tanítják otthon, akik sajnos betegek, vagy valami okból nem tudja a mindennapi beilleszkedést a gyermek. De sajnos ők nem lesznek az élet első számú úttörői, mert mindig a szülői ház védelmében vannak. Nem mernek majd hangos vélemény nyilvánítani. Belső visszafogottság jellemzi a létüket, mert nem volt megmérettetés, elhelyezés a közösségben. Így hát nem tudják, hol is vannak ők a többihez viszonyítva, jobbak-e, vagy kevésbé. Netán átlagos a képességük. A gyermek a közösségi konfliktusok, feladatok alatt tudja önmagát megismerni.

Persze más kérdés a szülő, akinek nagyon fáj a szíve, hogy piciny gyermekét nagy lelki trauma érte. De már a megszületésünk is nagy trauma volt. Ha azt túléltük, akkor mehet tovább minden! A szeretet körbefon és vigyáz ránk. Így megyünk tovább a lépcsőfokokon, mindig egy kicsit segítve, hol hátulról, hol kézen fogva, Mindig fáj a szívünk, mert teljesen átvesszük a gyermek fájdalmát, magunkévá tesszük. De nem lehet, hogy ezt lássa (csak picit). Hogy mialatt megnyugtatjuk, magunkhoz ölelve biztosítjuk arról a megingathatatlan örök határtalan szeretetről, mindig ott vagyunk mellette, mögötte, ha nem lát, akkor is, fogjuk a kezét. Más a helyzet, ha felneveltük a gyermeket, bevezettük a közösségbe. Már kezdjük haloványan észrevenni, hogy hátráltatjuk, ha fogjuk a kezét.

Ez majd fáj nekünk, és ő nem is fogja tudni (vagy nem érdekli). Nehezen, de el kell ereszteni a madárkánkat, amelyet óvatosan eresztettünk ki a fészekből (ő sem akarta elhagyni). De mindig biztosítani kell a szeretetünkről, de ne csak mondva, hanem érezze, tudja, hogy szeretjük. Az ismerős fájdalmunk akkor is előbújik! Zsarnok létünk sokszor felülkerekedik, mondván (mennyi mindent adtam ennek a gyereknek, és most itt hagy, vagy nem azt teszi, amit én mondok). De jobb, ha lejjebb adjuk! Kedves szülő társaim, mert a gyermek ráérez, ha a szülei sajátos, önös érdekből gátolják valamiben. Bár ez már a más korszak, ami egy újabb veszélyekkel teli más világ. Csak neki teszel jót, hogy nem vonod meg a közösséget, a kortársit tőle. Megengeded, hogy mindenben részt vegyen, amiben a többi gyerek.

Persze itt lesznek döccenések, de mindenkor meg kell, hogy védje magát. Lesznek kihívások. De meglátod meg állja a helyét. Ha el kezd mesélni, és azt mondja, hogy bántották, azt csak azért meséli el, kíváncsi, hogy vajon mit teszel. De te sose feledd nem a te dolgod, hogy verekedj érte! Lásd el okos tanáccsal, járjon edzésre, képezze és akkor megvédi magát. Biztos lehetsz benne, hogy nagyobb lesz a rálátása a világra, jobban elhelyezi saját magát benne. Biztos lábakon fog állni. A szülő, aki túlburjánzó majomszeretettel óvja, védi gyermekét, nem a gyermekét védi, hanem saját érzéseit dédelgeti. Ez nincs hasznára a gyermeknek.

Az anyai ösztön, nagyon hasznos dolog. Ismerve a gyermek rezdülését, figyeljünk rá. Mindig érezzünk rá, ha csak picit meg pihenne, ölelő karunkban. Erőt gyűjtve, a közösségi meg mérettetésekre. Nem vagyunk mindig vele. Egyszer kialszik a gyertyánk. Úgy készítsd fel a gyermeked, akkor is biztos lábakon álljon, ha a segítség már rég messze jár!

Mama