Kismama vagyok! Hurrá!

Olyan régen tervezgettük a párommal, hogy milyen lesz, ha már hárman leszünk. Vége az unalmas napoknak, de a fél órás "áztatom magam a kádban" és egész délutános filmnézéses időszaknak is. Legalábbis egy időre.

Minderről lemondani oly könnyű lett volna, de a baba csak nem akart jönni. Már mindenféle dolog az eszembe jutott: biztosan valami bajom van, vagy lehet, hogy a férjemnek... Így elmentem gyorsan a nőgyógyászomhoz, aki csinált egy rákszűrést, majd megnyugtatott, hogy 6 hónap próbálkozás az még semmi. Akkor kezdjek aggódni, ha 1.5 év után sincs babóca.

Férjem kitartó volt és biztatott engem is. Lelkesen próbálkozva kétnaponta, figyelve a 28 napos ciklus közepén lévő peteérésre - ami nem is a közepén volt - 14 hónap után, körülbelül fél havi fizetésem tesztekre költve, megjelent az a bizonyos második csík! Olyan boldogok voltunk!!

Persze nem bírtuk kivárni a szokásos 2-3 hónapot a nagy bejelentéssel, gyorsan híresztelni kezdtük a családban. Mindenki nagy lelkesedéssel fogadta: volt sírás, zokogás, merengés. És mindenki tudta, hogy milyen nemű lesz a baba: vagy fiú, vagy lány. De mit érezhet ilyenkor egy nagyszülő? ,,Megöregedtem, nemrég volt, mikor kislányom Téged fogtalak a karomban...". Vagy csupán a nagymama és nagypapa élvezni akarja a gondtalan babázást?

A testvérek nagy sikítás közepette ugrottak a nyakunkba és az első - nem meglepő - kérdés az volt: ,,Hogy fogják hívni?"

A barátnőm szintén odavan a gyerekekért. Mikor megtudta, hogy kismama vagyok, pici irigységet láttam a szemében, de ugyanakkor határtalan örömöt is. Már ők is több, mint egy éve próbálkoztak a babával. Javasoltam neki, hogy kezdjen folsavat és Magne B6-ot szedni, hogy lelkesítsem és ne szegjem kedvét a babával kapcsolatban. Szerencsére 2 hónapon belül ő is kismama lett! Persze nem állítom, hogy a vitaminok miatt, de hátha pszichésen hatásos volt. Egy biztos: rágörcsölni nem szabad!

Úgy éreztem, a család, ismerősök, kollégák, barátok tekintetében hatalmas rajongás vesz körül és mindenki tudni akarja, mikor hánytam utoljára, vagy hány darab sütit tömtem magamba. Hogy mekkora a babánk és hogy mennyire kedves a dokim.

Nagyon élveztem a terhességet és egyesekkel ellentétben nem zavart az egyre növekvő pocak, csak egy valami: az állandó vérvételek. Nahát tudni kell rólam, hogy egy injekciós tű látványa is kemény sokkot vált ki belőlem. Feltettem a kérdést, hogyan fogok én szülni akkor? De megnyugtatok minden hasonló cipőben járó kismamát. Akkor nem jut ilyesmi az ember eszébe, szülsz és kész, arra figyelsz.

Végül 39 hét után megszületett várva várt kislányunk, aki bearanyozza mindennapjainkat és szebbé teszi a szürke hétköznapjainkat. Ha eddig nem mertél babát vállalni, mondván ,,Még nem állunk úgy anyagilag." vagy ,,Majd 1-2 év múlva." és közben lelked mélyén vágysz egy kisbabára, ne késlekedj, mert ennél csodásabb ajándékot úgysem kaphatsz az élettől!