Kirepülve ....

Már kétszer „búcsúztam” a fiamtól. Olyan fiatal még és máris külföldre megy… De jól teszi, hisz ott majd boldogul és megtalálja a számítását. Könnyen engedtem, hisz tudtam, hogy nem lesz egyedül, ott lesz vele az édesapja is. Hónapok óta terveztük, beszéltünk róla, s a költözés napja, mikor kiürült a szoba, mégis olyan végzetes és reményvesztetté vált, mintha örökre búcsút kellene vennünk egymástól. Mosolyogva öleltük át egymást, de mikor elindult a teherautó, rajta a gyermekem, a bútorok, egy része a szívemnek is elutazott. Ott volt a Skyp, a Messenger, a telefon, az e-mail. Ezeket rendszeresen használtuk is a kapcsolattartáshoz és időnként haza is tudott jönni, s egy alkalommal én is vele utaztam vissza, de akkor már azért, hogy segítsek neki összecsomagolni a hazatéréshez. Fél év telt el és visszatért, úgy érezte mindenhol jó, de legjobb itthon. Felújítottuk az elhagyott „gyerekszobát”, újra köztünk volt és ment minden a régi, megszokott módon, itthon vállalt munkát.

Most másodszor vettem tőle búcsút, de ez már sokkal komolyabb és tudom, hogy „végleges”, pedig nem külföld, határon, sőt városon belülre költözött, de elment, közös életet kezdett a választottjával, akit egyébként nagyon kedvelek és nála hozzáillőbb lányt nem is tudnék elképzelni. De minden olyan gyorsan és váratlanul történt, egy hétköznap reggel rám telefonált, hogy ha nem ülök a széken, akkor foglaljak inkább helyet, mert mondani akar valamit. „Albérletet keresünk”. Hallottam a hangján, hogy mennyire komoly az elhatározás. Első érzésem az volt, hogy a gyomromban valami összeugrott, a torkom kicsit szorítani kezdett és éreztem, hogy a szemem könnyekkel telik meg, a hangom kicsit elcsuklott. Kolléganőim rögtön viccelődni kezdtek, többen zsebkendőt nyújtottak és vicces megjegyzéseket tettek, hogy ne sírj, csak felnőtt…  Persze, dehogy sírok, és különben is örömömben sírok, hisz nincs annál nagyobb öröm, ha boldognak tudod a gyerekedet. Ettől a naptól kezdve a megvalósulásig alig két hét telt el.

Egy nagyon helyes kis lakást béreltek, pont olyat, amilyenre vágytak. Két szobás, felújított, gépesített, azonban saját bútoraikat vihették, ami fontos volt. Szép lakás, otthonos, két fiatal, az életét kezdő szerelmes embernek a legideálisabb. Szóval elment, elköltözött. Az első héten még minden nap bementem a szobájába, de igazából nem is tudom miért, hisz ugyanaz a kép fogadott mindig. Üres. Gyakorlatilag a falakon és a szalagparkettán kívül, függönnyel az ablakon semmi nem maradt. Valami furcsa, ösztönös megérzés révén tavaly karácsonyra kanapét vettünk neki, amit szerintem akkor nem igazán értékelt, de azóta már kétszer megköszönte. Ott az üres szoba, ami nyomokban emlékeztet csak a régi életünkre. Nem baj, mert tudom, hogy ez így jó, nagyon is jó. Egy 25 éves fiatalembernek pont ideális külön költözni a szülőktől. De valahogy a szívemben más érzések zajlanak…. Már kevésszer megyek be abba az üres szobába, és minél kevesebbet közelítem meg, annál elfogadóbb leszek. Nem rossz érzések ezek, amik bennem vannak, csak még a megszokás fázisában tartok azt hiszem, mert hiszen tegnap még reggel együtt ittuk a kávét, láttam milyen ruhát vesz fel, milyen a hangulata, délután is találkoztunk munka után, hisz mindannyian ugyanabba a házba tértünk haza, s együtt vacsoráztunk, kihoztam a szennyes dolgokat a szobájából, mostam, vasaltam rá, s hirtelen, egy másik nap már reggel egy csésze kávéval kevesebb állt az asztalon, nem tudtam, hogy a kék pulóvere vajon tiszta-e, és mit szeretne vajon vacsorára, és egyáltalán semmi olyan nem tudtam már ami azelőtt napi szinten rendelkezésre állt. Most csak foszlányokat látok és hallok az életéből. Gyakran előveszem a telefont, hogy írok neki, vagy felhívom, de aztán rájövök, hogy neki már önálló élete van, nem biztos, hogy azt szeretné olvasni óránként tőlem, ami épp eszembe jut vele kapcsolatban. Hisz van munkahelye, vannak kollégái, barátai, saját otthona, és nem utolsó sorban egy kapcsolata, amiben én már anyós vagyok. No, még nem hivatalosan, de funkcionálisan mindenképp. S most gondolkodóba estem, hogyan legyek jó anyós? Nem akarok az agyukra menni, de annyi mindent szeretnék tudni, és emiatt vissza kell fognom magam. Sok hasznos tanácsot kaptam már gyakorló anyósoktól, s szinte mindegyik arról szólt, hogy hagyjam őket szépen nyugton, had éljék az életüket és intézzék a dolgaikat. Milyen igaz! Emlékszem, mikor én elköltöztem a férjemmel albérletbe, nagyon élveztük, hogy külön vagyunk és a magunk urai lettünk. Mennyi dolgom volt, és mennyi tervem és milyen gyorsan történtek az események, mindig volt valami, ami lekötött bennünket. Azt hiszem én sem hívtam anyukámat naponta, s most miért várnám el ezt a saját gyerekemtől. De rá kellett jönnöm, hogy rendesen, jól neveltük fel. Mert nem hív naponta, csak 2-3 alkalommal egy héten, és biztos vagyok benne, hogy ez azt jelenti, hogy jól érzi magát a saját életében és el tudott szakadni úgy, ahogy az egészséges.

Telnek-múlnak a hetek, mintha egyre jobb lenne, mintha egyre jobban hozzászoknék ehhez az új élethez. És gyerek nélkül sem maradtunk, mert a 17 éves lányunk még velünk van. Igaz ő is már leginkább a barátjával foglalkozik és nem igényli a közös programokat, de vele még ugyanabba a házba térünk haza esténként. Kivéve, amikor nem otthon alszik. Akárhogy is nézem, új életet kezdtünk a párommal. Elég sok szabadidő szakadt a nyakunkba. Sokat vagyunk ketten, ami új lehetőségeket teremt. Van idő moziba menni, olvasni, filmet nézni, pihenni, strandra menni ketten, vagy akármit, amit csak kitalálunk. Erre kell koncentrálnom, hisz ez továbbra is az én, a mi életünk. A fiatalokat hagyni kell kibontakozni. Ha szükség lesz ránk, úgyis jelentkeznek. S milyen igaz, mert jelentkeznek, de ehhez kicsit néha „el kell tűnni”, háttérbe kell vonulni. Gyakorlom… nagyon igyekszem. Mert szeretnék jó anyós lenni, aki nem mond véleményt, csak ha kérdezik, nem szól bele semmibe és ami nem tetszik neki azt is megtartja magának. Az én anyósom ilyen. Jó is a kapcsolatunk. Ilyen szeretnék lenni én is. Talán jó úton járok… de ezt is tanulni kell, nem jön ám magától, mert mi fiús anyák olyanok vagyunk, hogy néha túl sok amit nyújtani akarunk és ezzel árthatunk a legtöbbet. Az életünknek tehát többféle szakasza van, és mindegyiket úgy kellene megélni, hogy pozitív maradjon az élmény, az érzés. Nem szabad féltékenységet, fájdalmat és bánatokat táplálni. Várom a jövőt, hisz még nagymama is szeretnék lenni. Hogy azt majd hogyan kell csinálni, akkor is meg fogom kérdezni rutinosabb társaimat. Mindenkinek azt kívánom, hogy sikeresen és boldogan engedje útjára a gyermekét.