" Hozz nekem egy kisfésűt..."

Apa, Te mindig is az leszel nekem, aki voltál... Csak most beteg lettél, nem kicsit... nagyon beteg. Eleinte olyan vicces dolgokat mondtál és tettél, ami szórakoztató volt számomra és én nem is gondoltam, hogy ez később mennyire más lesz, mennyire nem lesz vicces. Anyám persze már akkor sem viccelődött ezeken, nehezen élte meg a változást, s most már ő maga is mintha betege lenne ennek a folyamatnak. Egy év leforgása alatt történt. Apukám nagyon érdekes dolgokat vélt felfedezni maga körül és nagyon különleges dolgokat mondott, látott, de akkor, kezdetben ezek számomra aranyos történetek voltak csak, s akkor még önellátó volt.

Néha két fekete macska ült az ágy végén, akik a panellakás padlásáról érkeztek és gyakran éjjel is apámmal maradtak. Nem csináltak semmi rosszat, de ott voltak. Egyik egy nagyobb, a másik egy kicsi macska volt. Talán ezek a macskák tényleg ott voltak? Mire képes az agyunk, ha beteg??? Talán más dimenzióba kerülünk, vagy láthatunk és hallhatunk olyasmit, amire az ép elme nem képes... Apám gyakran találkozik a nagyanyámmal, aki igen régen nincs már evilágon. De ő látni véli és hallani is, sőt, néha azt mondja mennie kell, őt várja az édesanyja a ház előtt. Rég meghalt rokonok iránt érdeklődik és csodálkozik halálukon, szinte nem hiszi el, mikor anyám választ ad a kérdéseire. Az meg hogy lehet, hogy mindenki meghalt? Olyan nincs. A legrosszabb mégis az, hogy a társát, a feleségét is időnként idegennek látja, olyan képeket idéz fel magában, ami már nem létezik. Állítása szerint az ő felesége szép és fiatal, és ez a nő, aki itt van vele, ez egy öregasszony.

Idősek mindketten, s apát a realitás teljes mértékben elhagyta. A már majdnem hogy magatehetetlen apám olyanná lett, mint egy kisgyerek. Képtelen az önálló életre, hisz nem tudja mi történik körülötte. Mindenben segítségre szorul és mindent mondani kell neki. Öltözködés, tisztálkodás, evés, minden... Apa eltűnt... már most eltűnt...de mégis itt van, mert ott ül a fotelban és tud köszönni nekem, megfogom a kezét, ami mindig hideg és ha a szemébe nézek, akkor gyanúsan néz vissza rám, s a következő pillanatban sír. Könnyek folynak az arcán, amit igyekszik visszatartani, előveszi régimódi anyagzsebkendőjét és a szemét törölgeti, és én nem tudom miért sír vajon? Talán azért, amiért én is szoktam? Ki tudja... Anya sokszor rászól, hogy nem kell sírni, nincs semmi baj, csak beteg vagy. De szerintem igenis sírni kell, nincs azzal sem semmi baj. Ha sírunk, utána jön egy kis megnyugvás. Talán ez kell apunak is, egy kis megnyugvás, hisz olyan nyugtalan, mindig menni akar valahová, mindig keres, kutat valami után, és őt mindig zavarja sok idegen a lakásban, s egy ideje a két fekete macska is eltűnt... Igaz, van helyette egy kutya, aki nem az övék, de az utcáról jött fel, és apu szerint a macskák jobbak voltak, de azok sajnos elmentek, talán vissza a padlásra... Szeretném, ha az a két fekete macska visszajönne hozzá. Azt hiszem a fekete macskák szerencsét is hoznak. De félek, apának már nem lesz szerencséje... ez a kór, ami megtámadta, már nem ereszti őt... Nincs segítség, nincs gyógymód és ellenszer, de nincs fájdalom sem. Ez egy kis vigasz, de nagyon kicsi.

Apa azt mondja, hogy ma tyúkhúsleves volt ebédre, s miközben anyám a gyógyszertárba ment, volt időm vele lenni egy kicsit kettesben. Ilyenkor tudok vele beszélgetni anélkül, hogy anyám válaszolna helyette. Igaz, várni kell a válaszokra, de mindig megérkeznek. Sok mindent mond, nagyon kell figyelni rá, mert rettenetesen halkan beszél, suttog. Odahajolok hozzá és közben figyelem a száját is, próbálom leolvasni a szavakat. Azt mondja tyúkhúsleves volt ebédre és most nem éhes.... Kint esik a hó, hideg van, apa biztosan tudja, hogy tél van, de csak abból, hogy érzi, látja a fehérséget, ha kinéz ablakon, egyébként fogalma sincs róla, milyen évet írunk és milyen hónap van, minden történés, minden emlék elveszett... nyoma sincs az emlékezetében. A hűtőt nem nyitom ki, hogy tényleg ott van-e a leves. S hirtelen azt mondja, szeretne szánkózni. Mosolyog. Én is mosolygok, mert én magam is régen szánkóztam és elképzeltem, hogy milyen jó dolog is a szánkózás. Apu! Te tényleg szánkózni akarsz? Igen, persze. És ülni akarsz rajta, vagy valakit húznál inkább a hóban? Nem... mondja halkan, alig érthetően. Én majd ráülök és csúszok. Elhallgatunk mindketten. Aztán megszólal, hogy sajnos nincs szánkó, valaki elvitte. Egy nő, aki elkérte a gyerekeknek. Eszembe jut, hogy el kellene hozni a szánkót otthonról a garázsból, és aput ráültetni, betakarni pléddel a lábát, és mint a gyerekeimet jó pár éve, húzhatnám egy kicsit a hóban, de tudom, az mennyire hülyén nézne ki, hisz apám nem egy gyerek, hanem egy idős bácsi, mégis megtenném a kedvéért.

Egy csokit veszek elő neki a táskámból, s bontogatni kezdem, mert ő nem tudja hogy kell, s ahogy zörgök a papírral, apa rám néz, látja, hogy édesség van a kezemben, s már nyújtja is felém a kezeit, anélkül, hogy megkérdeztem volna tőle, kéri-e. Persze, hogy kéri, s ahogy átadom neki, rögtön enni kezdi, s én leülök vele szemben a fotelban és úgy nézem, ahogy eszi azt a csokit, mint mikor a gyerekeimet figyeltem kiskorukban. Most nekem folyik a könnyem, nem tudom miért. Szerencsére nem veszi észre, a csokival van elfoglalva. Vigyáztam rá egy rövid ideig, s közben megérkezett anya. Mit csináltunk? Semmit. De ez a semmi mégis olyan jó volt..., és nekem is mennem kellett tovább, a saját életembe, ahol minden a helyén van, tudom mi miért történik és hogyan működik, milyen egyszerű is ez... s ahogy kiléptem az ajtón, apa valószínű már nem is emlékszik semmire, arra sem, hogy én voltam ott, és a szánkóra sem, de talán a csokoládé íze megvan a szájában, s ettől még boldog lehet egy pár pillanatig...