" Hozz nekem egy kisfésűt..." (beszélgetés)

Az az igazság, hogy mindig megtudok lepődni amikor "civilek" irodalmi stílusban írnak. Ez az írás sokkal több, mintha ruhátlanul állna az író előttünk. Hogy megosztottad velünk a gondolataidat, az olyan intim helyre való beengedés a lelkedbe, amit nem is tudom hogy köszönjek meg.

Különleges élmény lehet érzelmektől fűtötten a közeledben lenni. Csak irigyelni tudom a szerencsést! :-)

Persze így se rossz, távolból követni az életed, olvasni az írásodat, az összetéveszthetetlen stílusú,szomorú leveledet.

Most valahogy nem értem, mire gondolsz (pedig szoktam :D)

Nézd, ezek az intézmények pont azért vannak, hogy akinek szüksége van rá, ellátást kaphasson.

A csaladtagokban ott marad a mardosó érzés, hogy "nem kellett volna betenni a mamát", de ha dolgoznak, nincs nagyon más választásuk, főleg, ha a köz alkalmazottai... :)

Sok roma származású dolgozónak lett esély és lehetőség a szoc.gondozó és ápoló tanfolyam, folyamatosan indítják mindenhol.

Szinte mindenki megállja a helyét.

Évekig jártam be látogatni szoc. otthonba: egyetlen roma alkalmazottat-ápoltat nem láttam.

Vagy én értek félre valamit?

Nagyon szép, ha lehet ilyet mondani, történet.

Igazán meg tudlak érteni, a nagyikám, aki felnevelt, szép kort ért meg, de élete utolsó három évében az érelmeszesedés megtámadta az agyát.

Teljesen megváltozott, már nem az az erős, okos, bátor asszony volt, akit én ismertem,hanem egy topörödött, bátortalan, félős néni, aki mindig panaszkodott nekem.

Anyuékkal élt együtt, ők igyekeztek mindent megtenni, hogy jól érezze magát, de hasonló történések voltak ott is.

De amikor meghalt, azt kívántam, bárcsak még mindig ott ülne a kis fotelében és mondaná a maga fura és néha érthetetlen dolgait, mert akkor még mindig közöttünk lenne.

Nehéz ez, nem tudja az ember, mivel tenne jót, ha elengedné lassan, vagy ragaszkodna hozzá az utolsó percig, Így is fáj és úgy is fáj.

Édesanyám egy pillanat alatt ment el, és én, aki már láttam a mamit, szabályosan boldog voltam, hogy nem kell szegénynek egy ilyen idős kort végigélni, mert amikor tiszták, nagyon jól tudják, hogy miket mondanak.

Boldog voltam, igen,hogy anyukám méltósággal ment el, a maga 83 évével, elaludt és nem szenvedett.

Apu rá egy évre, három hónap szenvedés végén ment el.

Nekünk, akik itt maradtak, egyik sem jó, mert szenvedés mindegyik.

Adja Isten, hogy édesapád csendben, nyugodtan, még ebben a formában, menjen el, ne történjen vele semmi több baj, és végzetes esemény, mint a pelenkázás és dolgok.

Úgy emlékezz apukádra, mint amilyen fiatalon volt, vagy még pár évvel ezelőtt is.

Nekem a vállalkozásom székhelye a szüleim lakásában volt/van, igy gyakorlatilag egész nap anyukámmal lehettem, amikor nem volt ügyfél. ( de abban az időben nagyon nagy forgalmam volt ) Másrészt a családunk nagyon kicsi, dédszülőkig senkinek nincs testvére, fel sem merülhetett, hogy édesanyám idegenek közé kerüljön, mert édesapám halála óta megszokta az egyedüllétet, ill. a fiam és az én társaságomat.

Igaz hogy néha kivetkezett magából - ami pld-kat alant irtam-, de szellemileg végig friss maradt, mert kerti balesetben sérült meg és vált mozgásában erősen korlátozottá, ezért kellett kiszolgálni.

Anyósomat 60 évesen ismertem meg, már akkor voltak dolgok, amiket elfelejtett és ez rohamosan gyarapodott.

Igen, időnként vicces, ahogy te is írtad, de elkeserítő is, mert nem tudunk mit tenni, de azért örülünk, hogy legalább nem fáj semmije, és valahol egész könnyen veszik az akadályokat, mert sok esemény hiába történt meg velük (anyósomnak pl. combnyak törése volt), nem emlékeznek rá, így könnyebben felépülnek? Anyósom az említett balesete után kb. 3 héttel olyan sebességgel törölte le a lábát, amit sok gyerek nem tudna utánozni, a műtét éjjelén meg órákon át "szórakoztatta" az orvosokat, mert járókeret/mankó/bot nélkül járkált a kórházba és kereste az "ellopott" cuccait....

Sajnos az utolsó évét otthonban töltötte, mert nem tudtuk máshogy megoldani a 24 órás felügyeletet, de tudom, hogy jól érezte magát ott, mert ha hazahoztuk, akkor fél óra sírdogálás után vissza kellett vinnünk, mert azt hitte, hogy a szobatársa az anyukája, és nem akarta, hogy egyedül legyen otthon....

"Szép" cikk:(

Nehéz volt végig olvasni.

"Megmaradt bennem, egyszer egy roma ügyfél mondta, hogy figyeljem, meg, hogy hány magyar és hány roma adja be az idős rokonait szociális otthonba , a számok magukért beszélnek..."

Hány?

Mennek vissza idôben.

Amikor már nem ismer fel arcokat,

nem tudja, hol van;

keveri az éjszakát és a nappalt,

nincs szeméremérzése;

mehetnékje van;

durva, kiabál, ôt bántalmazzák,

falánkság, étvágytalanság váltakozva,

keresi a szüleit, testvéreit, menne iskolába,stb.

Istenem, biztosan Te is hasonlitasz a nagymamádra.

Mint ahogy lejjebb irtam, engem következetesen "anyukámnak" szólitott anyukám, idegenek előtt is.

De a falon lógott a nagyszüleim esküvői képe, az némileg megmagyarázta.Ez milyen "időutazás" lehetett ? mert amikor a nagyanyám volt 40-45 éves, anyukám akkoriban volt friss házas fiatalasszony.

( aminek a jó oldalát is lehetne nézni, mert 3_-unk közül nagyanyám volt a legjobb csaj ... )

Szívszorító, amit leírtál. Mélyen együtt érzek Veled, Veletek és mindazokkal, akik ezzel a betegséggel küzdenek.

Láttam egy filmet Ken Howard és Barbara Babcock főszereplésével, a címe: "Az eskü". Szerintem érdemes megnézni - nemcsak azoknak, akiknek a családjában ez a kór pusztít.

Nagyon együtt érzek veled.

Anyukám 60-70 éves kora körül kezdett leépülni, 80 éves korára demens lett. (Azért nem tudom a pontos évet, mert napi szinten láttam, nem tudtam érzékelni az apró változásokat; akik ritkábban látták, azok jelezték.)

Az első, legszívszorítóbb eset az volt, amikor elkóborolt és elesett az utcán. Aki észrevette mentőt hívott hozzá. Hamar rám találtak, telefonon hívtak. Odarohantam. A mentős kérdezte anyut, tudja-e, hogy ki vagyok én? Gyermeki mosoly ömlött el az arcán, s azt mondta: "igen, ő az én anyukám". Azt hittem, megszakad a szívem...

Köszönöm, hogy elolvashattam!

További szép, lényegmeglátó életet kívánok neked!