Nővérem árnyékában nőttem fel

Hogy miért a nővérem árnyékában nőttem fel? Ha ezt édesanyám így meghallaná, azonnal cáfolni igyekezne a dolgot és azt hiszem talán már említettem is neki ezt az életem folyamán, amikor is felháborodva közölte velem, hogy ez nem igaz, engem is nagyon szerettek és ugyanannyit foglalkoztak velem is.

Persze, hogy szerettek, ebben nem is volt hiba. De ha mégis úgy érzem, hogy a testvérem betegsége valamiféle „kedvezőbb” helyzetbe hozta őt a családban, akkor valamit mégiscsak elrontottak, vagy valamiért mégis megfogalmazódott ez bennem. Második osztályos koromig falun laktunk, közel a városhoz, de amikor a testvérem továbbtanulása, az orvoshoz járás nehézségei, a szüleim munkába járásának problémái felvetették a gondolatot, hogy talán költözzünk be a városba, a szüleim egy-két szóból új otthont teremtettek nekünk és mi költöztünk.

Eladták az általuk épített új családi házat és beköltöztünk a panelrengetegbe.

Nekem nagyon nagy kalandnak tűnt ez a változás, és nagy izgalommal foglaltam el az új szobámat, igaz nagymamámmal közösen. Ja, igen, a testvérem már ekkor külön szobát kapott. A változás, hogy városban éltünk mindenkinek csak előnyére vált, leszámítva az életterünk jelentős mértékű beszűkülését. A szüleim könnyebben jártak dolgozni, a testvérem gimnáziumban tudott továbbtanulni, ahová nap, mint nap a nagymamám kísérte el. Vagyis reggel felsegítette a buszra, elutazott vele az iskoláig, cipelte a táskáját és délután érte ment. Nekem nagyon sok új barátom lett, felfedeztem sok mindent, a város nyújtotta lehetőségeket és igazából semmi nem hiányzott, még kiskutyát is kaptam.

Amikor a testvérem már gimnazista volt, akkor már lezárult a hajcihő, a kivizsgálások, az orvosokhoz mászkálás, már úgymond „véglegesnek” ítélték az állapotát, ami nem igényelt semmilyen kezelést. 15 éves volt. A betegségéből adódóan, vagyis hogy más volt, mint a társai – amúgy nagyon szép és csinos lány volt, csak a járásán látszott, hogy valami nincs rendben – a szüleim, de főként anyukám mindig nagyon odafigyelt rá, hogy soha semmiben ne szenvedjen hiányt. Folyton a kedvében jártak, megkapott mindent, amit szeretett volna, és közben nagyon jól tanult a gimiben. Rám nem kellett hasonlóan kiemelt gondot fordítani, mert igen önálló és nagyszájú, vagány kislány voltam, vagyis talán inkább egy rosszcsont. Nem voltam olyan jó tanuló, mint a testvérem, sokszor visszabeszéltem a szüleimnek, amikor kamaszodtam főként nem volt velem egyszerű az élet. Én is mindent megkaptam, amit kívántam, ez igaz. Mégis sokszor éreztem azt, hogy a családban mindenki a nővéremre fókuszál, hogy neki jó legyen. Amikor az első szerelem megérkezett az életébe, féltve óvták őt a széltől is, de a későbbi sógoromat is szinte családtagnak fogadták be azonnal. Na ettől kezdve főként tabu volt nekem a tesóm, szinte a közelébe se mehettem, hiszen ő már nagylány volt és volt saját programja a barátjával, amiből én mindig kimaradtam.

Persze ma már tudom, hogy normális esetben sem normális, hogy az ember a randijára elvigye a kishúgát. Velem amúgy is csak a „baj” volt. Nem tanultam valami fényesen, egyszer pótvizsgáznom is kellett fizikából év végén és gyakran hallottam az anyukámtól, hogy bezzeg a nővérem milyen okos, milyen jól tanul én meg buta vagyok hozzá képest. Azt hiszem ez a megjegyzés akkor fájt nekem, mert emlékszem, hogy könnybe lábadt a szemem, de nem voltam az a típus, aki ezt látni hagyja. Igazából nem is értem mi a bajom, hiszen szerető családban nőttem fel, volt édesanyám és édesapám, akik együtt neveltek fel bennünket, ott volt a drága nagyi, aki velem volt egy szobában és sokat mesélt nekem, később beszélgettünk, amikor már én is nagyobb voltam és valóban szerettek, gondoskodtak rólam.

Amikor a nővérem férjhez ment és kislánya született, akkor természetszerűleg újra ők voltak a középpontban és az unokahúgom, akit imádtam, rajta nagyon jól begyakoroltam a kisbabával való teendőket és mindent, ami egy csecsemő ellátásával kapcsolatos.

Aztán elköltöztek otthonról, lakáshoz jutottak. Anyukámnak ez igazi törés volt az életében, hiszen eddig nagy család voltunk, mind együtt. Heten laktunk egy három szobás panelban, de nem volt rossz. Több generáció együtt. Így amikor kiürült a lakás, és csak én maradtam otthon gyerek, talán kicsit másabb volt a helyzet. De akkorra már én is kamaszlány, nagylány lettem és sok minden érdekelt a családomon, a tanuláson kívül is, leginkább a barátnők, a fiúk, a bulik, és folyton harcoltam anyukámmal, hogy mikor hová és miért nem engednek el.

Egyszóval akkor már elkezdtem élni a saját kis életemet. Valahogy úgy alakult, hogy apukám volt az, aki soha egy rossz szót nem mondott nekem, ő egy áldott jó ember a mai napig, aki soha meg nem bántana senkit. Így aztán apás lány lettem, és az is vagyok a mai napig. De nemcsak azért, mert ő nem szidott, nem bántott, hanem, mert hasonló természetünk is van.

Ma már ezek a dolgok csak távoli emlékek, amikor én és nővérem még gyerekek voltunk, amikor a szüleink voltak abban a korban, amiben most én vagyok. De ha visszagondolok, úgy érzem nemcsak a nővérem lett beteg, hanem valami kis fájdalom nekem is jutott ebből.

Talán rosszul értékelem a dolgokat, nem hiszem, hogy őt jobban szerették, de hogy több figyelmet és az életben való elinduláshoz több segítséget kapott, az biztos. Én ezért nem haragszom a szüleimre egyáltalán, hiszen biztosan nem könnyű egy „beteg” gyermeket nevelni, mellette pedig ott voltam én, aki hol a fa tetején ültem, vagy a hittanóra helyett a közeli berekben csavarogtam, és összességében olyan voltam, mint egy rossz fiú. Mégis „embert” faragtak belőlem is, igaz sokat tanultam a magam kárán, felnőttként érettségiztem például. De van szép családom, szerető férjem, két kedves gyermekem, munkám 16 éve ugyanott, és barátaim.

Ami még érdekes, hogy a testvéremmel nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon, felnőtt életünk folyamán sokszor volt köztünk mosolyszünet, volt olyan is, amikor fél évig nem is beszéltünk egymással. Másként látjuk a világot, másként gondolkodunk, de mégis csak ketten vagyunk testvérek egymásnak. És igazából engem a szüleim azért vállaltak második gyerekként, hogy támasza és segítője legyek a testvéremnek, ha már ő beteg lett és akkor még nem gondolták, hogy betegen is lesz férje, gyermeke, családja. De a betegségét leszámítva teljes életét él, a sors nem sok mindentől fosztotta meg. Mi ketten pedig hol jóban, hol kevésbé jóban, hol közömbös kapcsolatban vagyunk.

Mi is ebből a tanulság? Mit is akartam most ezzel…? Hm. Semmi különöset, tulajdonképpen, csak úgy kedvem volt ezt leírni annak, akinek nem nem volt fárasztó elolvasni.