"Messzimama"

Előző este már olyan izgatottak voltunk a testvéremmel, hogy alig bírtunk lefeküdni, pedig a szüleink folyton figyelmeztettek, hogy „irány az ágy”, mert másnap korán kelünk. De hiszen erre vártunk, hogy végre kezdetét vegye az utazás. Emlékszem anyukám már este kikészítette a szép, ünneplős ruhánkat (abban utaztunk) és hajnali 3-4 órakor vidáman pattantunk ki az ágyból és rohamosan készülődtünk.

Először is távolsági busszal be kellett utazni a közeli városba, ahonnan vonattal mentünk tovább Budapestre, ahol a másik pályaudvarról utaztunk tovább az Alföldre. Micsoda utazás volt! Felnőttként is megtettem ezt az utat, és semmi ahhoz hasonló élményt nem nyújtott már, mint gyermekkoromban. Milyen érdekes, a múlt valahogy más volt és én még mindig szívesen emlékszem vissza ezekre a látogatásokra, amikor a Messzimamához mentünk.

A pályaudvaron a szüleim mindig vettek nekem valami ajándékot, rendszerint egy babát, vagy valami apróságot, de nagyon tudtam örülni a hirtelen jött újdonságnak. Az egész napos utazást egyáltalán nem éreztem fárasztónak, pedig még nagyon kicsi voltam. Hatalmas bőröndöket cipeltünk, ha jól emlékszem talán 2 hétnél is tovább maradtunk és nagyon jó volt ismerkedni a távolabbi rokonokkal. Nem szólt semmi másról az egész, csak hogy bennünket „kényeztettek”, mindenben a kedvünkbe jártak. A nagymamám elég szigorú asszony volt, én pedig nem az jófajta gyermek, lány létemre. Általában véve semmit nem úgy akartam csinálni, ahogy kellett volna, és emlékszem, hogy a kertkaput mindig kulcsra zárta, nehogy kilógjak. Ja, mert az is előfordult.

Az állomáson a nagybátyám várt minket és én őt kedveltem talán a legjobban, mert nagyon vicces ember, és ezeken a találkozásokon esténként elővette a harmonikáját és hozzá csodásan énekelt. Én elbűvölve néztem és hallgattam őt.

De sokat játszott is velünk, és sok helyre el is vitt bennünket és rengeteget mesélt, bolondozott velünk.

A mama is elvitt megmutatni a „környéknek”, voltunk a piacon és minden létező boltba bementünk, ahol megmutatott engem, mint a legkisebb, legördögebb „kis Ferikét” (apám után). Ezt azért mondta rólam, mert apukámra hasonlítottam, talán csak a rosszaságot kivéve. Olyan fiús, igazi bajkeverő kislány voltam, aki mindent fel akart fedezni és ki akart próbálni. Messzimamám istenien sütött-főzött és ilyenkor a kamrában végeláthatatlan volt az ételek sora. Ide persze nem lett volna szabad „csak úgy” bemenni, de én mindig megtaláltam a kínálkozó alkalmat, hogy körülnézzek mi van odabent. Sütemények hada sorakozott a stelázsin (ha valaki ismeri ezt a kifejezést), polcon. És ha a fiókokat kezdtem kihúzogatni, mindegyikben találtam valami finomat vagy valami érdekeset.

Édesanyám nem szerette az Alföldet. Olyan értelemben nem, hogy ő sokkal inkább a megszokott hazai dombokat, hegyeket, völgyeket hiányolta, és neki a síkság unalmas, néha nyomasztó érzés volt. Én már a vonat ablakán nézelődve érzékeltem, hogy ez a környék egészen más, mint az otthoni és a gémeskutak, a rónaságon legelésző állatcsordák számomra fenséges látványt nyújtottak. A mai napig szívesen utazom az Alföldre, én megtalálom benne a szépséget. És az alföldi emberek kedvessége, vendégszeretete pedig felülmúlhatatlan.

Nagyon sok lakodalomban voltunk a szüleimmel, amit háznál rendeztek meg és azóta sem volt alkalmam olyan igazi mulatságban részt venni, mint azokon az estéken. Valószínűleg születésem után az első cipő, amit a lábamra húztak, táncos topánka lehetett, mert alig látszottam ki a földből, de a zene hallatán rögtön táncra perdültem és viharos sebességgel sajátítottam el a különböző tánctechnikákat.

A családom azon része, akik az Alföldön éltek és élnek, sajnos már nem része a mindennapjaimnak. Én is felnőttem, a világ is felgyorsult, és Messzimamám sem része már a földi világnak. De ezek az emlékek, amik hozzá és az Alföldhöz kötnek, mégis fontosak nekem és sosem felejtem el őket.