Nővérem árnyékában nőttem fel (beszélgetős fórum)

A te kitartásodnak, életcélodnak gratulálni tudok, és további nagyon sok sikert kívánni.

Igazad van, ami a testvéredet illeti. Ha netán valamit vétettek is a szüleid, az Ö nevelésében, a felnőtt életében már Övé a felellősség.

Szerintem a szüleidnek többször be kellett volna vinni hozzzád a kórházba. Akkor sokkal jobban megértette volna a te helyzeted is és az övékét is.

Egyébként nem sok mindent lehet tenni érte, kívülről, hacsak egy kis biztatást nem, arra, hogy tárja fel azt, ami nyomasztja, és az után tud változtatni.

Hát nekem nem az jut eszembe mint a második hozzászólónak. Az én fiam is beteg lett, igaz Ö orvosi hibából lett tartós beteg. Azárt, hogy neki támasza legyen azért semmi esetre sem vállaltunk másik gyereket. Benned ez okozott igazi törést, talán már akkor, amikor meg sem születtél.

Ezért és talán csak is ezért felelős, vagy felelősek elég nagy mértékben. Ilyenkor már az ember, bármit tesznek másodhegedűsnek érzi magát.

Azért, hogy maximálisan boldog életed legyen tanulj meg 100%-osan megbocsátani.

Egyébként ebbe kinezologus tud a legtöbbet, legjobban segíteni.

Próbálták a szüleim többször is, hogy kirántják a lába alól a talajt, akkor megígért mindent, munkát is keresett, de persze kirúgták, és minden folytatódott :/ Most meg már Édesanyámnak nincs lelkiereje harcolni vele, amit abszolút megértek, mert 1 éve hunyt el Édesapám, a tavalyi évben kereste a helyét, próbálta kialakítani az Apa nélküli életet, közben megküzdött a rákkal, és még az én orvosi ügyeimet is segített rendezni.

Szóval... Anyának a nővéremmel való harcra már nincs ereje. 26 éves elmúlt Anita.

Értem. Csak nem tudtam elképzelni, hogy hogyan tud számítógépzni :(

Köszi..

Addig, amíg ezekkel a módszerekkel eléri a családjától, amit akar, azaz gondoskodnak róla és békén hagyják, illetve megkapja amit akar, addig biztosan nem támad igénye arra, hogy felelősséget vállaljon magáért.

Megmenteni senkit nem lehet, ha ő maga nem akarja, főként akkor, ha ez a kényelmét is szolgálja.

Hány éves most a testvéred?

A problémája alapja egyértelműen a féltékenység, utána pedig szerepeket osztott. Normális esetben ugye úgy van, hogy anya, apa, gyerekek. Na ő a gyerekeket lebontotta nem személyekre, hanem azokat is szerepekre. Az ő elképzelése szerint a bátyám volt a 'jófiú', ő az 'okos', nekem pedig a 'szép, és ügyes' szerepet adta. Aztán később ezt még ragozta... Majd kiakadt, amikor összeköltöztem férjemmel, az eljegyzésünkkor adott neki ajándékba egy papucsot, azzal a megjegyzéssel, hogy "ez lesz a sorsod a húgom mellett". Az esküvői ebédünkről lelépett. Azt hiszem nagyon betett neki, hogy annak ellenére, hogy én beteg vagyok, és vak, még is feleségül vett egy intelligens, humoros, gondoskodó, jóképű férfi, akivel regénybe illő a történetünk, míg neki nagyon rossz kapcsolatai voltak. Óriási korkülönbség, betegesen féltékeny, alkoholista, családos, majd most kikötött egy verekedős, iszákos, játékgépezős alaknál, aki nem egyszer bántalmazta. Ha az elmúlt másfél év alatt legalább 50-60 alkalommal nem szakítottak, akkor egyszer sem!!! Egy olyan párja volt, aki abszolút normális, rendes srác volt, őt elkergette... Na mindegy, férjem húga is kiakadt, hogy a különc bátyja megnősült, míg neki egyetlen normális kapcsolata sem volt... :D

Kb. 20 éves korában jött rá, hogy ugyan a fizikai betegségek szimulálásában könnyen lebukhat, de hát a hugicának van egy rakás pszichés betegsége is, nézzünk utána... Így lett először 'pánikbeteg', majd mikor azzal lebukott, hirtelen 'depressziós' lett, és 'félt kilépni' a lakásból (kivéve, ha vásárlásról, pasiról, vagy bulizásról volt szó)... Elvittük az én pszichiáteremhez, és egy pszichológushoz. Amikor közölték vele konzultáció után, hogy neki önmagával van baja, akkor kikelt magából, és elkezdett kiabálni, hogy "nem csoda, hogy a húgom nem normális, ha ilyen szakbarbárok kezelik"... Aztán jól utána nézett a bipoláris zavarnak, és remekül elő is adta! Még én is benyeltem, pedig 14 éves koromtól tanulmányozom a humánpszichológiát, sőt, a szakemberek is. 2x volt pszichiátrián, mind a két alkalommal gyakorlatilag bekönyörögte magát 1-1 hétre. Tök jól érezte magát ott!!! Ám amikor egyszer tényleg elborult az agya, késsel hadonászott, fenyegetőzött, Édesanyám végre tizenegynehány év szolgálat után alkalmazhatta azt a technikát, amit a a rendőrtisztin tanult, és lefegyverezte, majd bevitte a zártra. Na, a zárton rájött, hogy a pszichiátria nem is olyan frankó, kiengedték helyhiány miatt. Érte mentünk, és hisztizett, hogy ő McDonald's-ba akar menni. Amikor Anya mondta neki, hogy most nem, akkor üvölteni kezdett vele, meg szidta, és hisztizett tovább. Nem bírtam hallgatni, ahogy bántotta Anyát, így magamra vontam a figyelmét, aminek a vége az lett, hogy meg akarta rángatni a hajam, csak elfelejtette, hogy a reflexeim nagyon jók, de amikor kitett Édesanyám a házunknál, ő is kiszállt, és leköpött. Én az arcába nevettem. Ezzel felhúztam annyira, hogy két napig békén hagyta a szüleim, és engem szidott.

Most nagyon élvezi, hogy fizikai betegségei lettek, mert sajnáltathatja magát, és simán mondhatja, hogy fáj a lába, a dereka, vagy nem veszi be a gyógyszerét, és akkor még a magas vérnyomás is a tarsolyában van...

Most egy elég selejt pszichiáterhez jár, ahhoz, aki engem nem mert elvállalni. Mint kiderült szerencsére, mert egy bólogatós liba, olyan, aki mindenkinek simogatja a lelkét. Nálam meg a sokkterápia a nyerő.

Bocsánat, hogy mindezeket rátok zúdítom, csak jelenleg fogalmam sincs, hogy merre tovább, hogyan tudnám úgymond normalizálni kicsit. Édesanyám már teljesen kétségbe van esve, inkább csak bólogat mindenre nővéremnek, mert nem bírja lelkierővel azt, amit akkor vág le, mikor ellentmond neki, vagy nem ért vele egyet. Már minden pszichológiai módszert kipróbáltam az érzelmi zsaroláson kívül, de csak időlegesen hatottak rá, max 1-2 hétig :/ Jó, mondjuk legalább már nem lop, nem füvezik, és csak időnként iszik.

Ez nagyon nehéz lehet nektek :(

remélem rájön és engedi hogy segítsenek neki

Ne haragudj nem megbántani akartalak.

Bocsi ha úgy érezted!

Felnötként visszanézve már másképp látom a dolgokat, nekem mindíg sikerült a testvéremmel megbeszélni mindent. Még a vélt sérelmeket is.

Csak a sok bántás a betegség miatt (nem a családtól hanem suli, ismerösök) néhány embert lelkileg jobban megnyomorít :(

Én szerencsés vagyok :)

A bátyám kifelejtettem, talán mert ő nem irigykedett soha. Ő teljesen normális, kétgyermekes édesapa, férj, testvér, gyermek. Ő is elég értetlenül áll nővérem beteges féltékenysége előtt, mert szerinte egyáltalán nem hanyagolták el nővérem, sőt! Ő is szemtanúja volt a dolgoknak, és emlékeztetett, hogy ez már a születésemkor elkezdődött. Amikor hazavittek nagyon tetszettem neki, aztán ez gyorsan megváltozott. Először vitt le Anya sétálni, pár napos voltam, nővérem is velünk tartott természetesen, aztán amikor Édesanyám nyitotta a lépcsőház ajtaján, nővérem szépen legurított babakocsistól a lépcsőről, amiből természetesen kiestem, és rajtam landolt a járgányom. Pedig felkészítették a születésemre, még egy csecsemő babát is vettek neki, és azon mutogatták, hogy mit kell majd csinálni, hogy lehet majd velem játszani, mi lesz ha megszületek, stb...

Tényleg rengeteg gonoszságot elkövetett ellenem, dühös vagyok azért, hogy élősködik, féltem, hogy mi lesz vele, próbáltam segíteni neki, de köszönet nem volt benne soha, viszont minden ellenére azért szeretjük mi egymást, vagy legalább is én biztosan...

Szia!

Én úgymond a másik oldalt képviselem. A nővérem egészséges, szép, szófogadó, és hihetetlenül okos volt, míg én halmozottan súlyos beteg, makacs, és lázadó.

A kórházban nőttem fel, általában életveszélyes állapotban kerültem be, vagy éppen vizsgálatokra, kezelésekre kellett menni. Mint később kiderült, a nővérem azt hitte, hogy mi nagyon jól szórakozunk Anyával, Apával, vagy Mamával -mikor ki vitt el, volt bent nálam. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy ő 24 év alatt hányszor volt bent meglátogatni a kórházban, pedig volt, hogy 3-4 hónapig bent voltam. Betegesen féltékeny volt rám, pedig a szüleim próbálták kompenzálni. Míg én szinte semmit, addig ő mindent megkapott, amit szeretett volna. Én a beszélgetésekért irigyeltem őt. Ő mindenért engem. Ez addig fokozódott, hogy egyes betegségeim tüneteit elkezdte szimulálni egy időben, amivel a frászt hozta szegény szüleimre, de persze a vizsgálatok minden ilyen próbálkozását lebuktatták...

Ami nagyon fájt neki, hogy én ösztönösen mindenben tehetséges voltam, míg ő semmihez sem értett, amihez készség kell. Már 4 éves koromban én csináltam meg a rajz és technika házi feladatát, jól zenéltem, szépen énekeltem, gyönyörűen tudtam rajzolni, táncolni, és minden kreativitást igénylő dolgot kifogástalanul műveltem. Míg ő "csak" abban jeleskedett, hogy majd hogy nem fotografikus memóriája volt! Én csak kitűnő tanuló voltam, míg ő szinte minden tárgyból dicséretet kapott.

Én otthon, magántanulóként, és a kórházban tanultam, grafikus művésznek készültem, ő jogásznak.

A szüleink nem támasztottak nagy elvárásokat velünk szemben, csak annyit, hogy legyen egy szakmánk, amiből meg tudunk élni. Nekem lett több is, míg neki, a zseninek egy sem :(

Rengeteg gonoszságot elkövetett velem szemben, az pedig, hogy én elértem valamit az életben a betegségek ellenére, na meg hogy megvakultam, 4 és fél éve saját háztartást vezetek, férjhez mentem, és megbecsülik a munkám, fokozta a dolgokat :(

Egészséges volt, de elcseszte magának, ugyan is a túlsúly (imád enni, önkontroll, akaraterő nulla) és a mozgáshiány miatt szívritmuszavara lett, magas vérnyomása, és az izomzat hiányában térd és derékfájás, de semmit sem tesz azért, hogy lefogyjon, pedig előírta neki a kardiológus, és a reumatológus is, hogy 36kg-ot le kell adnia! 26 éves múlt, Édesanyámon élősködik, és semmit sem csinál! Elkezdte anno a jogi egyetemet, de hiába volt zseniális esze, a lustasága miatt elúszott. Elkezdett egy OKJ-s tanfolyamot, azt is abbahagyta. 3 éve elköltözött otthonról, de kb 2 hét múlva cuccolt is haza, mert elfogyott mindaz a pénz, amit a szüleim adtak neki, mikor költözött. Most ősszel, Édesanyám egy volt kollégája révén lehetőséget kapott, hogy folytathassa az egyetemet, annak ellenére, hogy kirúgták anno. Elkezdte, de egyetlen tárgyból sem ment el a vizsgákra. Az utolsó lehetőségét szúrta el, hogy szakmát szerezzen, pedig a nyáron már úgy tűnt, hogy csak nem kallódik tovább, de... Hajmeresztő húzásai voltak az elmúlt 2-3 évben: a lopás a szüleinktől, füvezés, ivás, hányingerkeltő erkölcstelenség, ráadásul imád veszekedni, és még akkor is vitát akart szítani, amikor Édesapám temetésének a részleteit a kórházban (Apa halálának másnapján kellett kezelésre mennem) összegyűlve beszéltük!!! Édesanyám születésnapi ebédjén a férjemet kezdte el minősíthetetlen stílusban kritizálni, mikor egy áldott jó ember, aki mindent megtesz értem, Édesanyámért, és a nagyszüleimért!

Nem tudom mi lesz vele, ha Édesanyám sem lesz már, azaz nem lesz, aki eltartsa :(

Nálunk sajnos így alakult a helyzet, de ez nem a szüleimen múlt, hanem a nővérem személyiségén.

(Akkor kezdtem el írni ezt, amikor még csak 4 hozzászólás volt, de mennem kellett orvoshoz, és nem rég értem haza.)

A cikkírót maximálisan megértem. Lehet magyarázni így is meg úgy is, hogy mi hogyan és miért történt, és hogy ki hibás vagy épp senki ebben a történetben. A lényeg ebből annyi, hogy mindannyian kapunk sebeket a családunkban, ki így, ki úgy. Van aki többet, van aki kevesebbet. De az ilyen helyzetek,illetve azok a gondolatok, amik ilyenkor egy kisgyerekben felmerülnek (pl. én nem is vagyok olyan fontos, stb.), és amiket aztán elhisz, és azonosul is velük, nos ezek igen tudnak fájni, akár egy életen át, és az egész későbbi viselkedésünket, viszonyainkat meghatározzák.

Az ilyen fájdalmakat szokták "szülősebeknek" nevezni a pszichológiában. Lehet, és érdemes is dolgozni rajta, az elfogadásukon. A feloldásukkal egyénileg is sokat nyer az ember, illetve a családi kapcsolatok is megjavulnak, átalakulnak.

A tesód, lehet fordítva láta a helyzetet, és téged irígyelt.

Nálunk én vagyok a nővér, és egy öcsém van, akire anyának kevesebb ideje jutott miattam, de ezt csak felnőtt fejjel érzékeltem. Mikor gyerek voltam az volt bennem miért mindíg velem foglalkoznak, hagyjanak már békén egy kicsit. Milyen jó az öcsémnek hogy azt tehet amit akar. Mert őt biztos jobban szeretik!!!!

Dehogyis csak rám sajnos jobban kellett figyelni :(

Mi mégis nagyon jó testvérek vagyunk, így felnőtt fejjel is. Imádjuk egymást, és bármikor bajunk van tudunk kihez fordulni.

Köszi, hogy olvastad és a hozzászólást.

Valóban nem azért van köztünk időnként mosolyszünet, mert ő beteg. Nem zavarnak a bántó hozzászólások sem, mindenki másként látja ha elolvassa és én szívesen olvasom a véleményeket.

Amúgy igen, anyukám kevésbé racionális, amikor a tesómról van szó. De ez viszont betudható a nővérem betegségének:)