Az egyik ember, akire az életben mindig számíthatok, a volt férjem…

20 éves alig voltam, amikor egy igen ifjúkori szerelem véget ért számomra és akkor ismertem meg egy nagyon kedves embert, aki tőlem 12 évvel idősebb. Kapcsolatunk már a kezdeteknél is a barátságon alapult, amiből később egy sokkal erősebb kötődés, majd házasság lett.

Egy olyan irodában voltam titkárnő akkoriban, ami nagyon közel volt a város egyik legjobb étterméhez, és ebédidőben a kollégákkal oda jártunk. Egyszer csak a menü fogyasztása közben az ahhoz járó szokásos kancsó víz helyett egy üdítőitalt tett elém a pincér, amit a szakács küldött nekem. Nem ismertem őt, de az ezt követő napokban, hetekben a meg nem rendelt üdítőital, egy kis desszert ebéd után, később már menü helyett komplett ebéd is elém került az asztalon. Nem volt kérdés, hogy elfogadom-e vagy sem, a pincér határozottan közölte, hogy már rendezve van, fogyasszam el. Persze azért nem használtam ki ezt a helyzetet a végtelenségig, úgy gondoltam illő lenne megköszönni a kedvességet és kideríteni az okát, hogy miért is jár ez nekem?

Így kezdődött az ismerkedésünk, aztán lassanként kapcsolattá alakult az egész, amiben mindig csak egy pici kis bökkenő, a volt férjem külföldi munkái (is) akadályozták az együtt maradást. Általában az év nagy részében Ausztriában dolgozott, kis ideig én is vele voltam, de a honvágy és a szüleim „siránkozása”, hogy „ugye nem fogtok ott maradni” két hónap után hazahúzott.

Az esküvőnk után 1 évre született meg a kisfiúnk, és sok évet éltünk úgy, hogy én a fiammal a szüleimnél laktam, ő pedig ingázott Ausztria és köztünk. Persze telefonon és levélben (akkoriban még nem volt net, e-mail) tartottuk a kapcsolatot, de volt olyan időszak is, amikor bizony fél évig nem láttuk egymást.

Szép idők és fájdalmas idők is voltak ezek egyben. Szép volt, mert gondunk nem volt egy szál sem, elhalmozott bennünket szinte mindennel, viszont fájdalmas volt azért, mert nem volt együtt a család, és a fiam - talán ezért is - nagyon anyás gyerek lett. Aztán ahogy teltek-múltak az évek – pontosan hat év – rájöttünk, hogy már nem olyan fajta kötelék fűz minket össze, mint férjet és feleséget, sokkal inkább olyasmi volt, mint két jó barát.

Ezért aztán a válásunk is teljesen „természetes” egyik pillanatról a másikra felvetődő és mindkettőnkben igenlő gondolat volt. Így békében, barátságban, teljes egyetértésben vettünk búcsút egymástól. A személyes dolgaink szortírozása közben persze azért voltak fájdalmas pillanatok, de ezeket egyikünk sem úgy élte meg, hogy valami világrengető borzalom, egyszerűen csak éreztük, hogy lezárult egy korszak, egy közös időszak, amiben volt nagyon sok élmény, nagyon sok történés.

Ennek már több, mint 13 éve és ő azóta is külföldön dolgozik, a gyermekünkkel napi szinten tartja a kapcsolatot, hiszen skype-on, e-mailen, telefonon is elérik egymást. Soha egy pillanatra sem feledkezett meg gondoskodni róla és olyan szinten, hogy azt felülmúlni igen nehéz lenne.

A kislányomnak is minden egyes ünnepen, születésnapon ajándékot hoz és nagyon sok közös programot csinál a gyerekeimmel. Volt, hogy a férjem és én elutaztunk hétvégére és ő pont itthon volt szabadságon, így ő vigyázott a házunkra és gyerekekre. Közben istenieket főzött nekik és mindenhová elhurcolta őket, így a mozi, a gokartozás, vagy bármi, amivel a kedvükbe járhat, minden volt. Amikor a kisfiam 6 éves volt - épp a különválásunk elején - elutaztak ketten Görögországba nyaralni és a férjem és én vittük fel őket Budapestre a reptérre. De egy alkalommal családostul meglátogattuk Ausztriában egy hosszú hétvégére.

Sokan a környezetünkben furcsának tartják ezt a „viszonyt” és értetlenkedve állnak a dolog előtt. Nekünk pedig teljesen rendben van így az életünk, és nem értem, mások mit találnak ebben különösnek. Mi békében váltunk el egymástól, mert már nem volt, ami egymáshoz kötött volna minket. Viszont a közös gyermekünk mégis összeköt és az én új házasságom nem volt oka semminek, mert az már az után kezdődött, hogy külön éltünk. Tehát egyik férfi sem nézhet „ferde szemmel” a másikra. De nem is teszik. Én büszke vagyok erre és azt gondolom, hogy minden válásnál a gyűlölködés, veszekedések helyett valami ilyesféle kapcsolatban kellene maradni.

De persze tudom, ahol az egyik fél esetleg még ragaszkodna a másikhoz, ott nyilván sokkal bonyolultabb a helyzet, de azt gondolom, hogy annak ellenére is el lehet fogadni a másik ember döntését, érzéseit és nem kell egy válás miatt esküdt ellenségnek lenni.

A cikkemnek a címében is írtam, hogy a volt férjemre mindig számíthatok. És ez így van. Azért, mert rettentő jószívű, jóindulatú ember, nincs benne irigység, annál több jó akarat és segítő szándék. Nemrég utazott vissza a munkahelyére, így a karácsonyt ő ott tölti, mint mindig. De előtte elköszöntünk egymástól, jó utat és szép karácsonyt kívánva egymásnak, a legközelebbi viszontlátásig, úgy húsvét tájékán…