Maya és Bubu két napra eltűntek...

Maya másfél éves Golden Retriever lány, Bubuka pedig már régi családtag, 6 éves palotapincsi fiú. Családi házban élünk, de a lakásban még velünk él egy Yorki-törpe (Kevin) és egy óriás Brit kandúrmacska, Zebu. Hát egy kicsit el vagyunk "állatiasodva". De nekem így szép az élet:).

Nemrég azonban sajnálatos dolog történt, ami két egész napomat teljesen tönkretette. Az aggódás és az idegeskedés felemésztette minden erőmet ebben a két napban. Maya és Bubu reggel a megszokott módon elkísértek a kapuig és miután mindkettőt megsimiztem, vidáman bandukoltak vissza az udvar távolabbi részébe.

Délután hazaérve senki nem várt a kapuban és miután az egész udvar területén sehol sem voltak fellelhetők, rá kellett döbbennem, hogy "ezek" bizony megléptek. Előtte való hetekben már előfordult egy párszor, hogy kilógtak a kerítés gyengébb részein, de sohasem mentek messze, csak egy-két házzal odébb megszaglászták a szomszéd kutyusokat, megbeszélték, amit meg kellett, aztán visszajöttek és leültek a kapu elé.

Az "utca ugatásából" tudtam, hogy ki kell néznem rájuk, hátha őmiattuk van a nagy riadalom és hát valóban, kint ültek és várták a bebocsátást. Ilyenkor sosem szidtam le őket, mert úgy gondoltam, annak kell örülni, hogy nem mentek el. De az a nap teljesen más volt. Nem voltak sehol sem, még a környéken sem. Azon a délutánon már biciklivel körbejártam a környező földes utakat, és teljesen rám esteledett, hideg volt, így kutyáim nélkül, de haza kellett térnem. Egész éjjel rájuk gondoltam. A kaput is nyitva hagytam, hogy be tudjanak jönni és kétszer felkeltem az éjszaka közepén megnézni, hogy megérkeztek-e már. Sajnos nem kerültek elő még reggel sem. Így egész nap a munkában tiszta stresszben voltam. Sajnos a nyakörvükön nem volt biléta, telefonszámmal, így nem bízhattam senkiben, csak bennük, hogy majd vacsorára biztosan hazaérnek éhesen.

Közben eszembe jutott, hogy mégiscsak tennem kellene valamit. Legjobban attól féltem, hogy valaki "befogadja" őket és megtartja és soha többé nem lesznek az én kutyusaim. Ezért úgy gondoltam, hogy - bár elég messze lakunk a legközelebbi állatmenhelytől - azért mégiscsak bejelentem, hogy kik ők és hogy mikor tűntek el, hátha... Letettem a telefont, és alig telt el egy óra, amikor visszahívtak a menhelyről, hogy most hozták be mindkét kutyust. Az autópályán gyalogoltak ketten együtt, fáradtan, ahol egy fiatalember felvette őket a kocsijába és bevitte a menhelyre. Nem akartam elhinni, hogy ez létezik, és hogy ilyen van. Munka után természetesen első utunk a kutyusainkhoz vezetett. Rettentő látvány volt, ahogy ketten egy kennelben vártak rám. Sárosak voltak, büdösek és kétségbeesettek. De azt az örömet, amikor megláttak, nem is tudom elmondani. Boldogan tértünk haza, meleg vacsora után bent alhattak az előszobában, így nyugodt éjszakája volt mindannyiunknak.

A kutya az ember barátja. De tud annál több is lenni. Nekem olyan, mintha a gyerekeim lennének. Aki szereti az állatokat, az biztosan megérti ezt.