Mások vagyunk...

Boldog gyerekkorom volt, elsőszülöttként imádtak a szüleim, hat éves koromig egyke voltam, engem kényeztetett mindenki a családban. Aztán iskolába kerültem, s megkezdődött a rémálom... attól kezdve csak Csontváz, vagy Gebe voltam, kegyetlenül csúfoltak, kiközösítettek a gyerekek, mert más voltam, mint ők. Egész életemre kihatott ez, úgy érzem, megtanultam, milyen rossz másabbnak lenni az átlagtól. Nem elég a véznaság, hozzá balkezes is vagyok. Írni úgy tanultam meg tintás tollal, hogy a tanító néni naponta elverte vonalzóval a kezem. Mert elmaszatoltam, amit írtam.

Van egy barátnőm, ő 5XL, de leginkább 6XL méretű ruhában jár. Mióta vele járok vásárolni, megint találkozom a mássággal. Bemegyünk a boltba, ahol a kiszolgáló körülbelül olyan idős, mint Ő. A barátnőm elmondja, mit szeretne, az eladó ránéz, majd visszajön egy hetven éves nénikének való ruhadarabbal. Ilyenkor begurulok, s megkérdem az eladót: - Te ezt felvennéd? Mert szerintem nagyjából egyidősök vagytok. A válasz persze nem, és zavarba jön.

Ilyenkor a barátnőm szokott kirángatni a boltból. Engem viszont bosszant a dolog és nem értem, miért. Ő csak nagyobb méretű az átlagnál... de attól még huszonéves, és szeretne divatosan öltözni.

Tavaly egy ismerősöm egy nap alatt elveszítette az egyik fiát balesetben, a másiknak sokáig küzdöttek az életéért, végül tolószékben éli le az életét, pelenkázni kell, már azóta közben leérettségizett. Azóta nem tudok igazából odamenni hozzá beszélgetni. Mit kérdezzek? Hogy vagytok? Hát hogy lehetnének, csak rá kell nézni csont és bőr. Hogy van a fiad? Megint hülyének érzem a kérdést. Biztos küzd a lelkében a megváltozott helyzettel, naponta bízik, csügged, beletörődik az új helyzetbe, hiszen örökmozgó volt... Szerintem nem vagyok egyedül vele, biztos ti is érzitek ezt többször. Legszívesebben odamennél, de végül mégsem, győz a gyávaság.

Vagy épp vegyük a saját nemükhöz vonzódókat. Ha legtöbben arra gondolunk, mi lenne, ha a mi gyerekünk... első gondolat, na ki is tagadnám... második, akkor is az én gyerekem lenne. Ha van az ismeretségi körünkben esetleg valaki, aki a saját neméhez vonzódik, általában kerülik, a lakására meg nem szívesen mennek fel a kollégák általában, pedig ők is csak emberek. El se tudjuk képzelni, milyen lehet így élni. Sokan pont ezért tagadják, és mi meg úgy csinálunk, mintha nem tudnánk róla. Nem kényelmesebb így?

Nem tudjuk, mennyire segíthetünk egy mozgáskorlátozottnak, vagy nem látó embernek. Miért fordítják el az emberek a buszon a fejüket, ha egy kismamát meglátnak?

Olyan sokfélék vagyunk mi emberek. Mégsem tudunk közel kerülni egymáshoz, úgy érzem. Nem találjuk a helyes lépést sokszor. Pedig néha csak egy mosoly, egy gesztus kellene.