Három a magyar igazság, negyedik a ráadás

Kislány koromban már tudtam, nekem három gyerekem lesz. Meg is születtek sorban a fiaim. Sajnos a házasságom tönkrement, így elváltam. Akkor eldöntöttem, nem szülök többé senkinek gyereket. Az apjuk nem fizet rájuk gyerektartást, de ez egy másik történet lenne. Elég nehezen élünk, de meg van egy fontos dolog az életünkben, nagyon szeretjük egymást. Büszke vagyok a fiaimra, jó gyerekek. Melegszívű, könnyen barátkozó srácok. Nálunk mindig sok a gyerek, valahogy itt állnak meg, itt gyűlnek össze. Velem lehet társasozni, beszélgetni, lelkizni, ha kell. Jól érzik itt magukat.

Így ismertem meg Dávidot is. Legelőször azért jött ki, mert kerestek a fiúk egy énekest, egy dalhoz. Régóta barátok a két kisebb fiammal. Egész nap itt volt, nem nagyon beszélgettünk, elvoltak maguknak. Aztán a fiúk elmondták ő állami gondozott, ekkor valami megmozdult bennem belül. Elkezdtem gondolkodni, ez a gyerek nem tudja milyen egy anyai ölelés, leszidás. Nem sütött neki senki még este nyolckor morogva, a fáradtságtól, de szeretettel palacsintát, mert pont azt kívánta meg a gyerek. Nem varrták meg a nadrágját úgy, hogy közben arra gondoltak, jó, kiszakadt, de legalább nem törött el semmije. Az anyja fiatalon szülte, eldobta magától. Sokat meséltek a fiúk arról, miket mond, hogy él bent, még nem akartam kérdezni erről.

Elmondta, nemsokára 18 éves lesz és nincs hová mennie. Ekkor már sokat beszélgettünk mi öten. Végén nagyon megnyílott és beszélt egy olyan világról, ami nekünk idegen. Nem akartam elhinni, a nagyok verik a kisebbeket, csak hogy megcsináljanak helyettük dolgokat. Amint valaki kimutatja, gyenge, azt kicsinálják kegyetlenül. Egy olyan világot mutatott meg nekünk, amiben nincs szeretet. Annyira rendes gyerek, arany szíve van, nem akartam hagyni, hogy így éljen. Mikor megkérdeztem tőle, milyen tortát szeret, mert olyat kap a szülinapjára, rám nézett csodálkozva, hogy neki még sosem volt születésnapi tortája. Egyre többet jött ki hozzánk, most már szinte minden hétvégén nálunk van. Persze a fiaim szóltak neki, nyugodt legyél, anya megengedi, hogy nálunk lakj, ha kijössz az intézetből, én meg utólag értesültem róla csak. :D Akkorra már megszerettem annyira, hogy én is be akarjam őt fogadni.

Van bennem kicsi félelem azért. Meg tudom-e adni neki azt, amiben nem nőtt fel, a szeretetet? Hogyan fogadja majd tőlem a tanácsokat? Hogy fogunk megélni? Megkérdeztem, mennyi ruhája van, kiderült három nadrág és három póló az összes ruházata, dzsekije sincs, ellopták tőle. Fel kell öltöztetni teljesen. Így is nehezen élünk meg. Meg is ijedtem kellőképp, mi vár rám. De nem tudom megengedni a lelkiismeretemnek, hogy az utcára kerüljön. Megkérdeztem tőle milyen az utógondozottság? Elmondta, megkapná a családi pótlékot magára és abból kellene magát ellátnia... Valahogy úgy éreztem, ettől többet érdemel ez a gyerek az élettől. Akkor már megbeszéltem a srácokkal mindent, azt mondták, amit én is, ide hazajöhet. Sokan azt mondják, nem vagyok normális, befogadni a házamba egy cigányt. A fiúk odavannak a boldogságtól, hogy ideköltözik hozzánk. Szerintem neki is jár egy esély az élettől, miért ne lehetne neki is családja? Még nem tudom, hogyan és miből fogunk élni, bár dolgozom, de így se jut sok. De azt tudom, neki itt a helye.

Őrült lennék? Nem tudom, lehet. Látni kellene, mennyire szeretik egymást. A faluban majd kapom a megjegyzést, mikor meg látják majd.

Mire ez a cikk megjelenik, addigra már végleg itt lakik majd nálunk. December 8-án tölti be a 18. évét. Nálunk bejött a mondás: "Három a magyar igazság, negyedik a ráadás.”